Tiszafüred – Intersport Tour de Tisza-tavi Bringatlon
Ha tudsz beszélni, akkor tudsz gyorsabban is futni
Csak úgy rohan az idő, mi sem bizonyítja jobban ezt a tényt, mint hogy eltelt egy év a 6. IntersportTour de Tisza-tó versenye óta. Fontos dátum, - legalább is számomra – hisz Tiszafüreden, ismertem meg Mészáros Bálintot és Vancsó Pétert, e remek két sportbarátot. Tavaly még a mezőnnyel együtt haladtunk a tour-on, de már akkor szemezgettünk a bringatlon versenyszámmal. Mi is tulajdonképpen az, hogy bringatlon. Korábbi írásaimban említettem, hogy a BSI kreativitásának köszönhetően új versenyszámok születnek és ezek elnevezése is tetszetős, meg árulkodik is az adott verseny összetételéről.
A bringatlonnak a célja szintén a kerékpárral való tókerülés, csak azzal a különbséggel, hogy a létszámot tekintve mínusz egy bringa. Ha a képlet bonyolultnak is hangzik, az eredmény egyszerű: hárman vagyunk két kerékpárral és megkerüljük a tavat. A lényeg tehát, hogy egy valaki, akinek éppen nem jut kerékpár, az fut a két bringás mellett (pontosabban a két kerékpáros teker a futó mellett) és természetesen váltjuk egymást az 57 km alatt. Egyébként lehetett indulni 2,3 illetve 4 fős csapatokban is.
Szombaton, meló után utaztunk le Füredre, hogy másnap kipihenten vágjunk bele a versenybe. Én versenynek tekintettem, de a többiek többször is hangoztatták, hogy ők nem fognak gyorsan futni, meg hogy most nincsenek formába. Holott nézegettem a tavalyi eredményeket és kis matekozás után arra jutottam, hogy ha mindhárman hozzuk a maximumot, akár dobogósak is lehetünk. Este a vacsora mellett még némi taktikai megbeszélést is tartottunk, amit másnap, indulás előtt módosítottunk. Az eredeti terv az volt, hogy Bálint kezdi a futást és 5 kilométerenként váltjuk egymást, majd a végén marad mindenkinek 4-4 km.
Vasárnapra nagyon lehűlt a levegő, ráadásul már 7 óra után elkezdett esni az eső is. A versenyhangulat messziről elkerült bennünket, az ágyból is nehézkes volt a kikelés. Elmentem felvenni a rajtszámokat, közben meg arra gondoltam, hogy én kezdeném a futást, ezzel is ösztönözve a többieket.
A kerékpárosok Füredről rajtoltak, a futókat és a göriseket (57km-s görkorcsolya verseny is volt) a transzfer busszal átszállították Poroszlóra, nekünk innen indult a verseny. Sajnos esett az eső, néha elállt pár pillanatra, de a szél csak nem csitult és igyekezett megnehezíteni a dolgunkat.
Elhaladt a kerékpáros mezőny és a sor végén érkeztek Vancsiék is, kik lehúzódtak az út szélére. Megvártuk, hogy elrajtoljanak a görisek, majd mi, futók álltunk rajthoz.Nem volt rajtpisztoly, még dudaszó sem, de azért visszaszámoltunk majd nagy lendülettel nekivágtunk a versenynek. Pár száz méter után már kezdett kialakulni a sorrend. Bálint és Vancsi utolértek, és ahogy megérkeztek, elkezdtek viccelődni, még mindig nem vették komolyan a dolgot. A lendületemet tartottam, a 3. helyről feljöttünk a 2. helyre. Az első helyen levő csapat az első 5 km alatt akkora előnyt szerzett, hogy már csak egy-egy hosszú egyenesbe láttuk őket.
A megbeszéltek alapján 5 km után váltottunk, Vancsi következett. De már korántsem vette félvállról a dolgot, hatalmas irammal indított. Szintén „szívtuk a vérét”, de már tudtam, hogy a komolytalanság csak a látszat volt részükről és ez bebizonyosodott Bálint váltásakor is. Az első 15 km után éreztem, hogy meglehet a dobogó, de még korán volt ilyen dolgokon álmodozni, koncentráltam a feladatra, hisz ismét én következtem. Ugyan hideg volt a bringán meg esett is az eső, de szerencsére nem merevedtem le nagyon, az első körömhöz hasonlót tudtam futni. Ez elmondható a többiekről is. Viszont időközben az utánunk következő csapat elkezdett felzárkózni. Az előnyünk hol nőtt, hol meg csökkent velük szemben.
Még biztos távolságban tudhattuk őket, de mivel a többiek is vérszemet kaptak a dobogó második fokára, nem szívesen engedtük volna, hogy lecsússzunk a harmadik helyre (az első hely már rég elúszott). Így ismét módosítottunk a terven és a fejenként megmaradt 4 km-t nem én folytattam, hanem Vancsi pattant le a bringáról és vette át a stafétát Bálinttól. Azért döntöttünk így, mert azt véltük, hogy talán hármunk közül én hajrázhatok egy jót a végén. Vancsi beleadott mindent, hisz neki ez volt az utolsó 4 km-e (legalábbis azt hitte), óriásit hajrázott. A módosított terv szerint következett Bálint utolsó négyese, majd az enyém a befutó négyes. De sajnos Bálintnak elkezdett görcsölni a lába és nem tudta futni a tempóját. Elkezdtek feljönni a nyakunkra, oly annyira, hogy már csak pár lépés választotta el Bálintot az ő futójuktól. De ekkor Bálint úgy döntött, hogy nem engedi el a csapatot, egész végig ők loholtak utánunk, nem engedi át az előnyt se a pszichikai fölényt. Egy gyorsváltást eszközöltekVancsival, arra a kis időre, míg jobban lesz a lába. Innentől kezdve elfelejtettük, hogy kinek hány kilométere van hátra, összesen volt még 6 km és kész. Egy csapatként küzdöttünk, hogy megtartsuk a helyünket. Vancsi után én pattantam le a bringáról és igyekeztem minél jobban megnövelni a távolságot, majd ismét pihenés a bringán, amíg Bálint fut. Kis távokat futottunk gyorsabban és sűrűbben váltottunk. Ez annyira bejött, hogy elkezdtek leszakadni rólunk, már nem bírták tartani az iramot. A végén, a kanyargós kerékpárút miatt nem is láttuk többet őket. Volt hátra 2 km, és én következtem. Úgy éreztem, hogy csökken a sebességem, de a km óra nem ezt mutatta. Végül egy kanyar jobbra egy meg ballra majd ismét jobbra és az egyenes, a befutó egyenes maradt hátra. A szpíker köszöntött bennünket és mi nem is nagyon törődtünk azzal, hogy interjúztatják éppen az elsőnek beérkező csapatot, akkora ujjongásba törtünk ki, hogy még pár másodperc erejéig a kamera célkeresztjébe is kerültünk.
Az első helyezettől lemaradtunk 4 perc 15 másodpercre és kerek 2 perccel voltunk gyorsabbak a harmadik csapatnál, 4:04:43 alatt bringatlonoztuk le a távot. Az ezután következő események picit lehangolóak voltak, de nem szeretném részletezni, mivel hosszúra nyúlna a beszámoló. A lényeg, hogy nem volt külön eredményhirdetés, nem kaptunk a nyakunkba érmet és az egésznek már olyan hangulata volt, hogy minket, bringatlonosokat nem is várnak (már elkezdtek a BSI munkatársai pakolni, holott jóval a szintidőn belül voltunk). Ezt a dolgot nem hagyhattam szó nélkül, így írtam is egy levelet Kocsis Árpádnak, a BSI ügyvezető-versenyigazgatójának. Természetesen „megbeszéltük” a dolgokat pár levélváltás keretén belül és ma már csak a jóra emlékszünk…