Budapest – 29. Telekom Vivicittá Félmaraton
Piros zóna
A villamoson ültem és csak bámultam kifele az ablakán. Különösebben nem gondoltam semmire, nem fogott el a versenyláz, sőt még a taktikán se igazán tűnődtem. Viszont egy dolog biztos volt: az óra ismét otthon maradt! Mivel azt a pár edzést is pulzus kontroll nélkül végeztem, na meg az utolsó félmaratonon is bevált, hogy nem lesem percenként az órámat, meg egyáltalán… meg se fordult a fejembe, hogy közel olyan jó időt futok, mint legutóbb. A terv csak az volt, hogy lefutom és bezsebelem az érte járó érmet.
Megérkeztem a szigetre, ahol már befele az a másfél km séta hosszúnak tűnt, nemhogy aznap még lefussak 21 km-t. Amikor a versenyközponthoz értem, akkor lepődtem meg csak igazán. Ugyan hallottam, hogy ismét túlszárnyalta a BSI a nevezők létszámával az előző éveket, meg azt is tudtam, hogy verseny előtt két héttel betelt a félmaraton kategória, de nem számítottam akkora tömegre a rajtszám felvételnél. Beálltam a sor végére és ekkor még nem aggódtam az idő miatt, hisz a tömeg ellenére viszonylag gyorsan haladtunk.
Felvettem a rajtszámomat és ekkor volt a második meglepődés. Már régebben neveztem és nem emlékeztem rá pontosan, azt tudtam, hogy valahol a határ környéki időt (a zöld - azaz 4:30 és 5:00 közötti illetve a piros – 4:30-on belüli kilóméterek határát) saccoltam befutó időnek. Viszont kikerekedtek a szemeim a boríték tartalma miatt, a rajtszámomon egy piros 1. sz. matrica szerepelt. Még sose volt piros matricám, de nem volt időm sokáig ámulni, az ehhez tartozó chipet már szokás szerint leellenőriztem majd gyorsan készülődtem tovább, mert nem tudtam, hogy melyik sorba álljak. A ruhatár és a mobil wc-knél is hasonló hosszúságú sorok tolongtak. Megfogadtam a tanácsot és időben a helyszínre érkeztem, de még ez is kevésnek bizonyult. Három ember volt előttem a ruhatárnál, amikor a szpíker: „Még 2 perc a rajtig!”. Mondanom se kell, hogy a bemelegítés abból állt, amit a sorban állásoknál végeztem, tehát nulla átmozgatással állhattam rajthoz. Felkerült a szalag a csuklómra és maradt egy percem, hogy a nézőseregen átverekedjem magam és ha már piros rajtszámmal rendelkezem, akkor abból a zónából is rajtoljak. Mint a Spar maratonon, itt is átmásztam bocsánatkérések közepette a kordonon és vártam 30 másodpercet a dudaszó elhangzásáig.
Elrajtoltunk és ezzel egy időben be is izzítottam az mp3-at, semmi másra nem figyeltem csak a ritmusra. A tömegnek vagy a jól kiválasztott zenének, esetleg mindkettőnek köszönhetően, nagyon jó tempóval kanyarodtam ki a Margit hídra majd a rakpartra. Csodálkoztam is, hogy még nem fáj, nem szúr, nem akar visszajönni a banán (talán mert nem is ettem), mint a legelső Vivicittán, egy évvel ezelőtt. Habár nem ugyanazon az útvonalon mentünk, a bömbölő zenéről elterelődött a figyelmem és pillanatképek ugrottak be, ahogyan a rakparton futottam anno. Már az öt km-nél tartottunk és nem éreztem semmi változást, jó volt a tempó, jó volt a hangulat, rengeteg szurkoló állt az út szélén és nem hiányoztak a hangulatfelelősök sem, a zenészek. A nap is csodásan sütött, de azért nem volt hőség sem, számomra ez az ideális futóidő.
Hét km környékén küldtem le az első zselét, és ekkor még a sebességem sem csökkent, mivel ugyanazok a futók mellett haladtam, mint az első pár kilóméternél. Ahogyan átfutottunk a Szabadság hídon, és átértünk a pesti oldalra, picit kezdtem lassulni, kezdtek távolodni olyan 100-200 m-re azok, akikkel idáig bírtam az iramot. Ekkor a fél távnál jártunk, de időben még viszonyítási alapom sem volt. Nevezhetjük holtpontnak, ami rám tört, vagy csak átmeneti fáradságnak, de ez három km után el is múlt. Ekkor estem neki a második zselének, egy kis üzemanyag utánpótlásra volt szükségem. Ugyan csökkent picivel a sebességem, de nem sokan kerültek el.
A történet a 15-16 km között pecsételődött meg. Egy 2 méter feletti robosztus testalkatú futó előzött meg. Pár méterig csak azon tűnődtem, hogy hogyan tudja ezt a tömeget ilyen sebességgel mozgatni, közben meg persze távolodott tőlem. Nekem is van egóm, mások szerint nem is kicsi, szóval nem esett túl jól ez a kis előzés, így összeszedtem a tartalék erőmet és a nyomába eredtem. Egyenletes tempóval haladt, amit ugyan tudtam tartani, de eszembe sem állt megelőzni. Két zselét terveztem az egész versenyre, de szerencsére volt egy harmadik tartaléknak és az iram ennek elfogyasztását szükségessé is tette, a 19. km-nél tehát felemésztettem az összes tartalékomat.
Már nem sok volt a versenyből, csak 2 km; az enyhe emelkedőn is tartotta a sebességet és felértünk a Margit hídra. Nem csak tartotta, de ekkor már el is kezdte a hajráját. Éreztem, hogy gyorsul, de nem tudott lerázni magáról, én is nyújtottam a lépéseimet. Beértünk a szigetre, már csak 1 km maradt a célig. Most sem az időre gondoltam, meg senki körülöttem lévő nem számított, csak az ismeretlen bodybuilder, őt legyőzni, megelőzni. Nem kapkodtam el az előzést. Csak azt mondogattam magamban, hogy még „várj, várj” pedig már robbantam volna… Végül a célegyenes maradt. Messziről megpillantottam a célkaput és tudtam, hogy van még bennem annyi, amennyire szükség van: kiálltam és rákapcsoltam.
Ahogyan közeledtem a célhoz, döbbenten néztem a kijelzőre, nem akartam hinni a szememnek, 1:29:14-et mutatott. Nemcsak megtartottam a piros zónás időmet, de még javítottam is rajta, erre igazán nem számítottam. Természetesen a kapun áthaladva megvártam az ismeretlen futót és már messziről mosolygott ő is; megköszöntem a tempót és gratuláltunk egymásnak, majd büszkén átvettem az érmemet.
Tavaly, a Vivicittán 1:43:18-at futottam (egy héttel a maraton után – igen, normális ember először félmaratonokat fut, aztán maratont; nálam ez megfordult). Ez az idő a 475-ik pozícióra volt elegendő, most viszont az 1:28:57-es idővel a 108-ik helyezést értem el a több mint 5500 futó közül. Siófok után, ahol 1:32:00-át futottam, nem számítottam arra, hogy ez az idő megdönthető, legalábbis nem ilyen hamar. De a körülmények nekem kedveztek, jól időzítettem a frissítésekkel is, egy csodás egyéni csúcson vagyok túl. Ismét bebizonyosodott, hogy határt csak mi szabunk magunknak…