Keszthely – Keszthelyi kilométerek
A bicebócák is lefutották
Egy remek felkészülésen voltam túl; mind fizikailag, mind pedig pszichésen is erősnek éreztem magam. Úgy véltem, hogy most csúcsot fogok futni. Már csak a rajtot vártam, hogy a bennem levő adrenalin bomba robbanhasson. Az időjárás egyenesen nekünk kedvezett… Nem, ez nem az a beszámoló, arra még várni kell…
Mielőtt folytatnám ezt az érdekfeszítő írásomat, úgy érzem, mindenképp említést kell tennem az előzményekről. Ugyanis a BRM 300 sztoriból kimaradt egy kis információ; mégpedig az, hogy Fertődre érve már éreztem, hogy gond lesz a bal Achilles-ínammal. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy olyan mértékű sérülést szedek össze, ami megakadályozza a soron következő versenyeken való részvételt. Tehát sajnos pár eseményről le kellett mondanom. Nem maradt más, mint a regenerálódás és a bosszankodás. Regenerálódás alatt értsd, hogy semmilyen edzést nem végeztem. Egy-egy esemény előtt „teszteltem”, hogy mennyire terhelhető a lábam, hátha mégis rajthoz tudnék állni. De ezeken a felméréseken mindig elbukott, még nem volt kész egy versenyszerű megerőltetésre.
„Az idő relatív” – Einstein egyik legkedveltebb mondását kellett elismernem, mivel bármennyire soknak tűnt ez a regenerálódási szakasz, nem volt elegendő a teljes felépüléshez. Nem is szerettem volna erőltetni a dolgot, de mivel a kedvesemmel előzőleg lefoglaltuk a szállást a hosszú hétvégére, és így is úgy is leutaztunk, ezért betettem a többi göncöm mellé a futó cipőt is. Igazából úgy voltam vele, hogy rajthoz állok, ha nagyon nem megy, akkor kiállok, és csak szurkolok a többieknek.
A verseny előtti nap még kocogtunk egy 8 km-t, de nem győztem meg magam, hogy valóban szükségem lenne egy 42 km futásra, mert sajnos a kocogás vége fele szintén éreztem, hogy nem ártana pihentetni még a lábam. Már csak hab volt a tortán, hogy strandolás közben, a vízben beleléptem valamibe, ami felhasította a lábujjamat, nem mintha így is nem lettem volna elég rokkant.
A másik bicebóca Bálint volt. Hasonló problémákkal küszködött, mint én, csak neki a vádlija rendetlenkedik rég óta. Vancsinak jól sikerült a felkészülése, ő csupán a hőségtől tartott. Hármunk közül, talán ő volt az, aki várta az indulást. Be is állt a rajtzónába, mi Bálinttal még hűsültünk egy keveset az árnyékban, most valóban nem kapkodtuk el az egészet. Előre engedték a handbikeosokat, majd indult a futók rajtja is. Nem volt mit tenni, mi is odakullogtunk a tömeghez és elindultunk, hogy 4 kör megtétele után egy újabb maratont tudjunk a hátunk mögött vagy esetleg az első pár km után leüljünk a partra és elkezdjünk sörözni.
Ha már odaálltunk, akkor próbáljam meg pozitívan felfogni az egészet, azt a híres örömfutást gyakorlom majd – gondoltam magamban és áthaladtunk a start kapun. Elképzelésemnek megfelelően jó hangulattal tettük egyik lábunkat a másik után, várva, hogy mikor mondja fel a szolgálatot. De igyekeztünk elviccelni a dolgot, folyamatosan beszélgettünk, még egy-egy megjegyzéseinkre válaszoltak a körülöttünk levő futok is. Az első kör végén kerestem Julcsit, de nem találtam, így elő a mobilt és futás közben felhívtam, hogy merre kószál (ott voltak, csak én nem vettem észre – pedig nem futottam gyorsan). Túl voltunk az első órán, azaz 1:01:12 alatt tettük meg az első körünket, a szpíker mondta is, hogy még 3 kör van hátra; nem mintha nem tudtuk volna.
A hőmérséklet az idővel párhuzamosan emelkedett, ami azt eredményezte, hogy visszaesett a fokozott hangulatunk, már kevesebbet társalogtunk, az is lekorlátozódott az egészségi állapotunk felőli érdeklődésre. Voltak páran, akik nem bírták a meleget, és szó szerint kidőltek a pálya szélére és a mentősök vitték el. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy nem is annyira laza ez a „Keszthelyi kilométerek”. De mi még tartottuk az első körhöz hasonló tempót, viszont ez már nálunk sem volt örömfutás. Ismét felértünk a főtérre, mert egy kis emelkedő vezetett oda és ekkor már messziről megpillantottam Julcsit és odafutottam, hogy adjak egy puszit az izzadságtól verejtékes ajkaimmal. Futottunk tovább és szívesen ráfordultunk volna a befutó egyenesre, mint a félmaratonisták tették, de sajnos a forgalomirányítós lányok a másik irányba tereltek.
Azt vettük észre, hogy szinte mindenki eltűnt a pályáról, a többsége félmaratonozott, ők már pihenhettek, amikor mi a harmadik körünket róttuk, ami elkezdett a hőség miatt egyre keményebb lenni. Egyes szakaszokon hiába volt egy kis szélmozgás, mert annyira forró levegőt szállított, hogy még a szükséges oxigénpótlás is kihívásnak bizonyult. A nagy meleg ellenére Bálint hőmérséklete leesett pár perc erejéig és fázott. A tempónk lassult az előző körökhöz képest és már többet is időztünk az egyes frissítőállomásokon. A fájdalom a másik lábamba is jelentkezett és egy vízhólyaggal is gazdagodtam. De még kitartottunk, Bálint is csak annyit felelt, amikor az állapotáról érdeklődtem, hogy „elvan”. A harmadik körünk 9 perccel lett lassabb az előzőeknél és már a géljeim is elfogytak, így a főtéren, Julcsit megvámoltam, majd csak ezután kapta a nem túl szalonképes puszit.
Feltankolva, elszántan nekivágtunk az utolsó körünknek. Pár km után viszont megállt Bálint – „Engem nem érdekel, én belesétálok”! Nekem se kellett kétszer mondani, hiába bíztatott, hogy menjek nyugodtan tovább. Ha már együtt indultunk el, együtt szenvedünk, akkor együtt is fogjuk befejezni ezt a versenyt. Megláttuk a frissítő állomást, - „… na, odáig fussunk el”. Megtörtént, ivás, fürdés majd vetkőzés következett. A csajok örömére levettem az atlétát, ezzel csak egy baj volt, hogy már nem nagyon voltak körülöttünk csajok. Ismét próbáltunk futni, azaz már csak vonszoltuk a lábainkat, és minden egyes megállás után fájdalmas volt az elindulás. Már csak 5 km volt hátra, ahol gyors matek után: ha csak lesétáljuk, akkor is bent leszünk szintidőn belül. – „Most már négykézláb is beérünk a célba” – és nevettünk.
Az utolsó frissítő állomásnál nem is álltunk meg, csak robogtunk a cél fele, természetesen amennyire tőlünk telt. Az emelkedőn felfele már hallottuk a főtéren levő bulis hangulatot, és tudtuk, hogy ha nehezen is, de megvan az újabb maraton. Felértünk és a szurkolóink fogadtak, igyekeztek egy jó befutó képet is lőni.
Érem a nyakba, de még mindig nem hittük el, hogy beértünk. Az idővel nem is foglalkoztam, csak másnap néztem meg az eredménylistát. Egy bő órával lett rosszabb a legjobb időmtől, azaz 4:29:06-al értünk célba. Vancsi egyenletes tempóval, szűk egy órás körökkel, négy órán belül teljesítette.
Végezetül megemlítem a színvonalas szervezést, amely felveszi a versenyt az összes hasonló rendezvénnyel. A szokásos tésztaparti helyett gombócpartival vártak szombat este és még Lubics Szilvi interjújának végét is elcsíptük. Külön köszönet a kedves, helyi lakosoknak, akik vízzel teli lavórjukat rendelkezésünkre bocsájtották és szurkoltak nekünk. Ugyanez a köszönet jár a frissítőállomásokon segítkező önkénteseknek is. Ha már a szurkolókról teszek említést, akkor nem hagyhatom ki, kedvesem hősies helytállását sem, aki a sok várakozásban még meg is pörkölődött egy picit a napon.
Először voltunk Keszthelyen és a Keszthelyi kilométereken, ha jövőre nem is vállalom be a maratont egyénibe, de váltóban biztosan rajthoz állunk.
