Velence - Tour de Velencei-tó

MINI MARATON - zseniális küzdelem

    Az előzményekről annyit érdemes tudni, hogy addig morfondíroztam a táv kiválasztásán, míg lekéstem az előnevezési lehetőségét. Nem tudtam eldönteni, hogy a maratont (129km) vagy a mini maratont (57km) válasszam. Évekkel ezelőtt megkerültem a tavat, de az csak 30 km és gyakorlatilag nincs nagy szintkülönbség, viszont tudtam, hogy északra, az útvonal többi része emelkedőkben gazdag. A késői tavasz beköszönte miatt, az edzések hiányából adódóan a kis távot mertem bevállalni - ami utólag kiderült, jó döntésnek bizonyult. 

     Kora reggel vonatoztam le Velencére, ahol az időjárási viszonyoknak nem túlzottan örültem. Csupán 16 fok volt, amivel önmagában nem lett volna problémám, de csúnya felhők gyülekeztek a távolban és erős szél tépázta a mezem. Épp, hogy a versenyközpontba értem, két órával a rajt előtt elkezdett esni az eső. Vegyes érzelmekkel fogadtam a dolgot és arra gondoltam, hogy mivel nevezésem sincs, azzal a lendülettel visszafordulok Pestre. Persze ez csak a kis ördög hangja volt, de gyorsan elhessegettem. Ha már itt vagyok, bármilyen időeredménnyel is, de lekerekezem ezt a távot. Számolnom kellett azzal a ténnyel, hogy a csapadék mennyisége növekedhet és bőrig ázom, illetve a baleset veszélye is nagyobb a csúszós útburkolat miatt. Végül nem bántam meg, hogy neveztem, mert az égiek velünk voltak, a rajt előtt fél órával az eső elállt. Így csak a második tényezőre kellet figyelni, a nedves aszfaltra. Pár perccel tíz után, elindultak a maratonisták (139 fő). Ezután szerényebb létszámmal, mi is rajthoz álltunk (78 fő).

    Az első sorból rajtolhattam. Nem nagy jelentősége van, mivel minden verseny felvezetési szakasszal indul, de mégis jó érzés volt a szervező autó mögött tekerni 20 km/h sebességgel. Ez a szakasz hossza kb. 3 km volt, ezután indult az éles rajt. Szépen besoroltam az 5-6. helyre és 32-34 km/h sebességgel haladtunk át Gárdonyon és Agárdon. Az út minősége nem mindenhol volt megfelelő egy országúti kerékpár számára, így jelzésekkel igyekeztünk a mögöttünk levőket tájékoztatni a veszélyről. Kezdtek mozgolódni az emberek, így már az első 10 km-en kezdetét vette a komolyabb tempó, az előzések is beindultak. Ekkor szintén tartottam még a pozíciómat, amikor is ballról nagy lendülettel elment mellettem egy versenytárs. Még most sem tudom, hogy mitől vezérelt ötlet volt utána menni, de kiálltam én is a sorból és követtem. Szorosan rátapadtam, így a szélárnyékában nem kellett akkora erőt kifejtenem, mégis tartottam a tempóját. Vissza pillantottam és ugyanezen módszerrel követtek engem is. Egy emelkedőt elhagytunk és a srác átadta a stafétát, lehúzódott, így egyedül maradtam nulla szélvédelemmel. Gondoltam is, hogy "na ezt jól megcsináltam, most én vezessem a csoportot?" Tisztában voltam azzal, hogy elől haladni nem sokáig tudok, de mégis valami furcsa érzés kerített hatalmában, hogy én vagyok az első, engem követnek. Igyekeztem egy olyan tempót menni, hogy minél tovább élvezhessem ezt a kis sikert. De éreztem, hogy kezdek belassulni a nagy tempó következtében és a szembe-szél miatt, a lábamban gyülemlő tejsavat a vér nem tudta elszállítani, így elkezdett a combom feszíteni és égni 2-3 km után. Át is adtam a helyem a trónkövetelőknek és beálltam mögéjük pihenni. A kulacsomból a vizet olyon mohón ittam, mint aki nem ivott legalább három napja. A pulzusom kezdett visszaállni az elfogadható tartományba, ezt ugyan objektíven nem láttam, mivel a pulzusmérő órámból kifogyott az elem. Az északi parton még együtt haladt a tömeg, de már a 20-adik km körül kezdett széthúzni az élboly is ahol tartózkodtam. Tudtam, ha itt leszakadok, akkor már nincs esélyem utolérni őket. Beleadtam mindent, hogy legalább a tempójukat tudjam tartani, ami kb. 30 km-ig sikerült is, vagyis megkerültük a tavat, de az utunk északnak fordult Lovasberény irányába. Ekkor kezdődtek a kisebb-nagyobb emelkedők, ahol sajnos nem bírtam a diktált tempót tartani, így egyszer csak azt vettem észre, hogy egyedül vagyok, de úgy igazán egyedül. Egy hosszú egyenesben az előttem lévőket pár száz méterre még láttam, de már lehetetlen küldetés volt utolérni. Mögöttem meg sehol senki. Elmondhatom, hogy ez a legrosszabb ami történhet, mert itt nincs aki mögé bebújni, majd pihenten átvenni az irányítást, aztán ismét pihenni a szélárnyékban. Egy kis rész kiesett, azaz csak a tekerésre összpontosítottam és nem figyeltem a külvilágra, amikor újra kerékpárosok vettek körül egy emelkedőn. Felismertem két versenyzőt, akik még a maratonistákkal együtt rajtoltak. A tempójuk lassabb volt az enyémnél, így el is kerültem őket. Az emelkedő felénél találkoztam két  középkorú úriemberrel, szemmel láthatóan jó kondícióval rendelkeztek. Az idősebbik (mint kiderült utólag, 57 éves) sokkal jobban bírta a hegymenetet, mint én. Annyira meredek kapaszkodón mentünk kifele, hogy ki kellett állnom a nyeregből és mindent beleadtam egy-egy hajtásba, hogy méterről méterre közelebb kerüljek a csúcshoz. A sebességem annyira lecsökkent, hogy ha kihagytam volna egy fordulatot, eldőltem volna, mint egy krumplis zsák. Dicséretre méltó, hogy az idősebb versenyző rezdületlen arccal elment mellettünk és már nem is láttuk az egyik kanyar után. Ekkor összefogtunk a másik úriemberrel és elkezdtük egymást segíteni. Felváltva diktáltuk a tempót, kb. kilóméterenként cseréltünk, így egyikünk mindig pihent. De még mielőtt erre a szövetségre léptünk volna, keveset beszélgettünk. Az úr 48 évét taposta könnyedén és mellesleg triatlonista. Így már nem volt csodálkozni valóm, honnan ez a fizikum, ez az erőnlét. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy mégis van értelme amit csinálok, mégis van értelme a sportnak, a mozgásnak. Nem csupán kikapcsolódás, a saját korlátaink ledöntése és a határok feszegetése illetve átlépése a cél, hanem maga az egészséges életmód, egy másfajta életvitel kialakítása.

    34-38 km/h sebességgel haladtunk,  egy-két versenyzőt beértünk és el is kerültünk. Egyes szakaszokon éreztem, hogy nem bírom tartani a tempóját se, erre lehúzódik, hogy most én következek, én vigyem. A lábaimra, mintha súlyt pakoltak volna annyira nehéznek tűntek. De csak mentem előre, nem is néztem fel - lehajtott fejjel, minden erőmet beleadva tekertem -, néha egy-egy pillantást vetettem az útra. Majd ismét cseréltünk. Egy vasúti átkelőnél lelassítottam, féltem, hogy defektet kapok, így lemaradtam tőle; de folyamatosan figyelt, hogy mikor érem be, megvárt, hogy együtt folytassuk tovább. Közben meg elismerően bólogatott és mondta, hogy jól csinálom. A terepet ismerhette, mert megnyugtatott, hogy most már túl vagyunk a nehezén, már csak kisebb emelkedőkre kell számítsak. Az utolsó 10 km-en utol értük a szökevény úriembert, aki az újabb emelkedőkön ismét meglépett, de már nem olyan távolságra, hogy újra ne tudjuk beérni. Így történt, hogy gyakorlatilag az utolsó 5 km-t hárman tettük meg. Elfogyasztottam egy sport-gélt, amitől új erőre kaptam és már többnyire én vezettem őket. A célegyenesre fordultunk, egy fiatal srácot még beértünk és már csak 200 m lehetett a célig amikor egy nagy csattanást hallottam, rémülten figyeltem hátra. Azt hittem, hogy én kaptam dúr defektet, de a bajtársam közölte, hogy az ő gumija "szállt" el. Rápillantottam a kerekére és már a felnin gurult. Szerencse a szerencsétlenségbe, hogy nem félúton történt ez a defekt. De tegyük azt hozzá, hogy én leszálltam volna és nem folytattam volna a tekerést, hanem áttolom a célvonalon a bicajt - tönkre tette a külső gumit is és szerintem a felni is sérült. A végére már elfogyott az energiám, így nem is törtem magam a pár másodperccel előbbi beérkezés miatt. Végül 1:46 alatt sikerült célba érnem egy hatalmas küzdelem után és el kell mondanom, hogy magamhoz képest és a versenyzőkhöz képest is remekül teljesítettem, hisz ez az idő a 20-ik helyre volt elegendő.

    Ezen a versenyen a félelmem beigazolódott, hogy még nem vagyok felkészülve  a hegyi menetekre, ahhoz egy másfajta állóképességre kell szert tennem. Nem arról van szó, hogy nem tudtam volna teljesíteni a 129 km-es távot, mert a saját ütememben nyilván előbb utóbb begurultam volna, de nem verseny tempóval. Ezen a versenyen elegendő volt a kisebbik táv leküzdése is. Az abszolút első 1:35-ös idővel haladt át a célvonalon és tudhatta magáénak a győzelmet. Jövőre lehetne hasonló időt menni, de én a távon szeretnék javítani, a 4. Velencei-tó maratonját szeretném leküzdeni, a 129 km-t.

    A szervezésben voltak hiányosságok, de összességében rendben zajlott minden. Hiányoltam a befutó csomagot,  ami általában szokott tartalmazni egy emlék pólót vagy mezt esetleg érmet. Illetve még negatívként megemlíteném a segítő személyzet tájékozatlanságát a szervezést illetően és nem ártott volna egy ruhatár sem, mert nem mindenki érkezett autóval, ahogy én sem. De ez a problémám megoldódott a kedves büfés lányok jóvoltából. A bolognai spagetti viszont ízletes volt és d.u.-ra még a nap is kisütött.