Velence – OptiVita Ultrafutó Kupa 2015 - 4.állomás - 100 km

    Gyorsan elröppent ez az év is és elérkeztem a versenyszezon végéhez. Visszatekintve a versenynaptárra, pozitívan értékelném az idei mocorgásaimat. De ami a legfontosabb, hogy idén nem szedtem össze nagyobb sérüléseket, így nem voltak kihagyások. Természetesen azért előfordult egy-egy esemény után, hogy deréktól lefele nem engedelmeskedtek az izomsejtek, hiába küldte el az agy a parancsot. Ilyenkor ki tud alakulni pár vicces szituáció, mint pl. a lépcsőn való közlekedés, vagy az ágyból való felkelés, de nem egyszerű a mellékhelyiség használata sem… Viszont sok előnnyel is jár, ha az ember fia már belekóstolt az ultratávokba, mert a verseny előtt („feltöltési szakasz” néven) és utána is (kalóriapótlás gyanánt) folyamatosan tömheti a pocakját. Ez szó szerint értendő, mivel extrém esetben (BRM600 teljesítménytúra) akár 18,000 – kcal is elég.

    Az elmúlt évek során a drótszamarammal már megértünk pár hosszabb kalandot, így az alap-állóképesség megvolt ahhoz, hogy idén picivel többet koptassam a futócipőkkel is az aszfaltot. Az első 50-el még januárban (2015 év) ismerkedtem össze, aztán annyira megtetszett a dolog, hogy március végén ellátogattam az SZB-re (SzuperBalaton) majd együtt futottunk Lajkó Csabáékkal Böjte Atya árváiért. Természetesen közben nyeregben maradtam, de már hanyagoltam a mezőnyversenyeket, helyettük előtérbe helyeztem a BRM túrákat. Végül augusztus közepére terveztem futásból az év fő attrakcióját, a Korinthosz.hu-t, a 81 km-es távot.

    A verseny végén úgy éreztem, hogy idénre bőven elég az utazásokból, a futkározásokból, a bringázásokból (picit belefáradtam); inkább szentelek több figyelmet a pihenésre és lassan elkezdem építeni a jövő évi tervet. Szépen elkezdtem ismét a piramismódszerem és eleinte csak átmozgató és szintentartó edzéseket végeztem. Azonban kezdtem növelni a távokat és azon gondolkodtam, hogy a jövő évi tervekhez idén még mennyit kéne beletenni abba a bizonyos perselybe (mindenki a perselyről beszél: amennyit beleteszel a felkészülési szakaszban, csak annyit is tudsz kivenni a versenyszezonban). 5-6 órát még tudok egyedül edzeni (meg tudom oldani a frissítést), de jobb esetben az is „csak” 50-60 km. Így elkezdtem fürkészni a netet, hogy idénre még mit tudnék beiktatni felkészülési verseny gyanánt. Ekkor láttam meg, hogy az Optivita Ultrafutó kupának van még 2 állomása. A táv eleinte merésznek tűnt (másodjára is), de nem lehet mindig kerülgetni a forró kását, bele kell vágni, és bízni a jó szerencsében.

    Mint minden rendezvényen, itt is voltak betétprogramok, a kisebb számok: a 2, a 4 illetve a 6 órás futamok, de a fő műsort a klasszikus 100 km adta. Egyértelmű volt a cél: egy „hosszú edzés” idénre, biztosított útvonallal és frissítővel; amolyan szintfelmérőnek szántam ezt a versenyt. Nem sokat matekoztam, de azért szerettem volna beérni emberi időben. Mivel „csak” edzésnek szántam a dolgot, így nem hajtott a teljesítménykényszer, nem érdekelt, hogy hányan lehetnek előttem. Futottam a saját tempómba, figyelve a pulzusomra.

    Tartottam az 5 km-es köröktől. Maga az a tény, hogy lefutok 100 km-t is monotonnak véltem, de mindezt 20 körben abszolválni, még ijesztőbbnek tűnt. Féltem a fordítóktól is, hogy kikezdik az ízületeimet, de mindig nyugtattam magam, hogy ha gond van, akkor még mindig kiszállhatok, nincs semmilyen tétje a dolognak (nem mintha bármelyik versenynek lett volna bármilyen tétje is). Végül, még ami a sikeres teljesítés útjába állhatott volna, az az időjárás. Mivel egész héten esett az eső és hétvégére se jósoltak verőfényes napsütést, szkeptikusan tettem le a fejem a párnára péntek este, hogy másnap milyen idő fog rám várni. Szerencsére fent kegyesek voltak hozzánk és még pár órára a felhők is tovább andalogtak, más vidékeket locsolgatni.

    A bemelegítés egy gyors sétából állt, hisz egy picit elszámoltam magam és szinte a rajtot is lekéstük. Így az első körömet átmozgatásnak szántam, csak az nem került el, aki még nálam is jobban tartalékolt. A második körtől picit rákapcsoltam, de azért maradtam a cél pulzustartományban (max 150 bpm, de inkább 140 bpm). A félmaratoni távnál olyan 1:50 körül jártam és még ekkor élveztem a futást, azonos idejű köröket róttam. Ez a tempó ezzel a lelkesedéssel pont egy maratonig tartott ki, ugyanis a 42 km-t 3:45 körül teljesítettem. Ezután kezdtem belassulni és folyamatosan merevedtek el a lábaim is. Utólag csekkolva a köridőket, nagyon szépen látszik, hogy eleinte még 29 perc volt egy kör majd 30, de a 65 km-es körömet már 32 perces idővel csoszogtam végig. Ekkora jelentkezett egy kis émelygés is, meg úgy kezdett elegem lenni az egészből (meg is jegyeztem Julcsinak, hogy „Most már vége lehetne…”). Persze azért mentem tovább, még „fiatal” volt az idő, hogy kiszálljak.

    Jó páran belassultunk, persze volt olyan is, aki még 70 km után is szárnyalt, és olyan is, aki 7 órán belül megfutotta a százasát. Amikor az első atléta beért én még csak a 74 km-nél jártam, viszont kezdtem feléledni, kezdtem újra 30 percen belüli köröket futni. Nem tudom, hogy mi adhatott erőt, maga az a tudat, hogy más is már szenved (de nekem bírni kell akkor is); vagy az, hogy csupán gyorsabban szerettem volna letudni és végre ágyba bújni. A lényeg, hogy a köridők kezdtek javulni, olyannyira, hogy még 4 kör, azaz 20 km volt hátra és valami olyasmi ütötte meg a fülemet, hogy picit átrendeződtek a sorrendek, mindezt akkor hallottam, amikor rajtam kívül nem volt más a célkapunál, így rögtön vetettem egy szempillantást a kijelzőre és láttam, hogy a 12. helyen állok. Már rég elfeledtem, hogy ez „csak” egy hosszú edzés, megcsapott a versenyszag, elöntött az adrenalin és már nem fájt sehol, csak az első 10-be szerettem volna bekerülni.

    Nappal még tudtam, hogy ki van előttem, és hogy mennyivel vezet, láttam a mozgásukat is és reméltem, hogy ha végig tudom ezt a tempót tartani, akkor beérhetem még a vége előtt őket. Viszont az utolsó két kört már vaksötétben tettem meg. A fejlámpa szuperül debütált, de már nem ismertem meg senkit, így csak a futással foglalkoztam; olyannyira, hogy az utolsó körömet majdnem elvétettem. Hiába futottam már 19-et belőle, sikerült egyenesen futni tovább ott, ahol le kellett volna fordulnom – persze csupán 5-6 méterről volt szó, amikor észbe kaptam, hogy letértem a pályáról.

    Végül szó szerint berobogtam (27 perces köridőkkel), mint a Székely Gőzös. Még szerencsém volt, mert a fotóst ott találtam. Nem hiába szedtem annyira a lábam, ha már lefut az ember egy százast, készüljön egy befutó kép emlékül… Tudom, hogy teljesen mindegy, hogy hányadiknak futsz be, de azért elégedett voltam az első százasom alkalmával, hogy sikerült a 9. helyre feltornáznom magam, úgy, hogy az első kör után a 2x.-ik voltam.