Tour de Balaton – 8. SPURI BALATON SZUPERMARATON

Új vizeken

    Lassú, megfontolt lépteket teszek (mást nem is tudnék) a rajtszámtartóm felé, hogy levegyem a kissé megviselt, piros betűvel ellátott rajtszámomat. Majd szépen a polcra helyezem az érem mellé, hogy még lássam pár napig; aztán megy mindkettő a saját gyűjtő helyére.

5 nappal előtte – kedd reggel 5:14

    Csörög az ébresztő, szundira teszem, mert ma úgyis csak az átmozgató, az utolsó ráhangoló edzésem van hátra. Ismét szól, hogy most már ki kellene kászálódni az ágyból és útnak indulni. Felveszem az edzőcipőmet, és kilépek az ajtón. Enyhe idő van, jól esik a kocogás és már a vasárnapi cél lebeg a szemem előtt.

3 nappal előtte – csütörtök reggel 5:40

    Már szólhatna a vekker, hogy Julcsi is megébredjen és készülődjünk. Minden be van pakolva, elő van készítve a négy napra, természetesen a napi bontásban külön csomagolva. Gyerünk, siessünk, hogy még elérjük a vonatot. Milyen érdekes, hogy akár a fővárosban, vidéken is át kell szállni vonatpótlókra. Ott vagyunk már? Leizzadtam csak a cipekedéstől is. Közelebb is tehették volna a Hotel Magistern-t. Végre rajthoz állok, ez a nap is elérkezett, pedig milyen régen neveztem már. Szól a zene, süt a nap és 2 méterre tőlünk csobog a Balcsi, jó a hangulat, többre már nincs is szükség – már csak azt kell tennem, amit gyakoroltam.

    Még csak 5 km-nél és az első frissítésnél járunk, de folyamatosan mindenki lehagy, persze menjenek a váltósok, nekik másképp kell beosztani a tartalékokat. Viszont egyre több piros rajtszámos futó halad el mellettem. Tudom, hogy egy ultránál alapszabály, hogy indulj a versenyen, de ne versenyezz… Engem nem hagy nyugodni, felveszek egy kicsit gyorsabb tempót (végül is nem sétálni jöttem). Szépen telnek a kilométerek, de most már nem gyönyörködöm olyan sokat a tájban, inkább csak koncentrálok. Van nálam bőven elemózsia, de azért megállok inni minden frissítőnél. Végre látom az utolsó frissítő állomást, onnan már csak 5 km a célig. Azt mondja a BSI segítője, hogy milyen friss vagyok – csak jól álcázom, hisz már a mozgásom nem az örömfutásról tanúskodik egy maratonnyi táv után. Végre megpillantom a fonyódi táblát, már hallom Attila okosságait a célban és tudom, hogy csak pár lépés és mára ennyi.

2 nappal előtte – péntek reggel 6:10

    Tudtam, hogy tegnap nem kellett volna annyira loholnom, most meg alig tudok kikelni az ágyból. De jól van, úgy kell nekem, ha nem volt elég a 6 körüli ezreket futni. Ma lassabban fogom abszolválni a távot, muszáj tartalékolnom, hisz a mai nap végén csak a fele lesz meg. Még szerencse, hogy nem egy Budapest Maraton létszámú futó jött el, mert akkor Attila estig olvasná a névsort. Ez én vagyok, akkor lóduljunk neki a második napnak is, de csak lassan, hisz ez a leghosszabb szakasz. Ismerős arcok robognak el mellettem. Menjetek csak, messze még a vége. Egy, kettő, sokadik frissítőn túl vagyok, de nem is számolom. Csak megyek előre és örülök, hogy nem kell belesétálnom. Még szerencse, hogy sok helyen megtudnak állni a kísérők és szurkolnak egy vad idegennek is, mint én. Engem nem ismer senki, kivéve Gábort, akivel pár hete szó szerint összefutottunk és lenyomtunk egy közös edzést. Remélem Julcsi épségben átért és már vár a célban.

    Ha jól számolom ez volt az utolsó frissítő állomás, így ismét az 5 kilométer körüli befejezés következik, ezt már fél lábbal is. 50-et már futottam, de ha most beérek, akkor ez lesz az eddigi leghosszabb távom, amit egyszerre futok le. Már látom a várat, nemsokára hallani fogom a zsibajt is, ami a verseny végét jelenti. Ej, de nem hiányzik még ez az emelkedő, de én a cél előtt biztos nem sétálok.

1 nappal előtte – szombat hajnal 2:30

    Most már igazán elhallgathatnának azok a kutyák. Nem elég, hogy tegnap a lábam miatt nem aludtam tökéletesen; most ráadásnak kéretlen hangok fültanúi is vagyunk. Lecsapolom a nagy lábujjamon tanyázó vízhólyagot, ami tegnap szegődött hozzám és indulhatunk is, hogy ne késsük le a vonatot. Még van 2 órám a rajtig, a kaput is csak most állítják fel. Nyomás ki a partra pihizni még egy keveset. Ma van a legrövidebb szakasz, viszont van benne szint, szóval csak okosan.

    Csak úgy darálja a neveket Attila, hogy gyorsan a végére érjen. Mindenki nagy lendülettel nekivág a 3. napnak, csak én vagyok picit nyomott. Lassan kezdek, hogy jól bemelegedjenek az izmaim. Idővel, olyan 14 km környékén már nem fáj, jól esnek a hosszú lépések. Tudok gyorsítani, kezdem beérni az ismerős arcokat. Itt a második váltópont és valakik szólítanak: Julcsi és az édesapjáék szurkolnak. Most már nyomhatom keményen, itt vannak velem, ha szükségem van valamire. Ahol tudnak, megállnak és most már én is elmondhatom, hogy van szurkolótáborom az út szélén is, nemcsak a rajt/cél területen. A pálya hullámvasút, de nem hosszúak az emelkedők, lendületből felérek és lefele meg kiengedem a gőzt.

    Ez az útszakasz már ismerős. Két éve itt futottam le az első maratonomat. Innen már nincs sok a Tagore sétányig, akkor húzzuk meg a végét. Nem hiszem el, két nap és 100 km után PB-t (Personal Best) futok maratoni távon. Jöhet a jól megérdemelt masszázsom.

0. nap  – vasárnap 6:50

    A mosdó a szobától 5 méterre található; nekem a távolság megtételéhez oda-vissza nettó időben kb. 2 perc. A közben háromszor akkorára nőtt vízhólyagomat ismét leengedem, ne cipeljek már fölös terhet. Szerencsére nincs olyan meleg, mint tegnap, így legalább ezzel nem lesz gond. Megérkeztek Julcsi édesapjáék, hogy levigyenek a sétányra. Hoppá, semmi mozgás, pedig már lassan fél 8; nem innen indul a rajt? Hol a programfüzet, hol van az a Horgász Köz? A GPS csak Horgász utcát talál, menjünk arra. Még a lábaimat is be kell kennem, és feltöltenem a tarisznyámat. Ha most gyalogosan vagyunk, biztos lekésem a rajtot.

    Már túl vagyok a félmaratoni távon és még mindig nem jobb a lábam, ez ma már biztos nem fog bemelegedni. Jó lett volna reggelizni is (persze ha tudtam volna), most nem volna ilyen hányingerem és nem lennék ennyire szarul. Kínszenvedés ez az egész. Minek kellett nekem? Talán elfutottam magam tegnap? Most már mindegy. Csak ne álljak meg, mert ha megállok, biztos nem tudok újra elindulni. Mai eredményem biztos nem lesz fényes, de sebaj, most már csak túléljem ezt az egészet. Adj Uram erőt, hogy végig tudjam csinálni. Hol vannak Julcsiék? Talán már a célnál várnak. Nem is baj, hogy nem látják, mennyire zombi vagyok.

    Vééégre, ismét ismerős terep, itt futottam a Balaton Félmaratont és igen, már látom is a hosszú egyenes végén a felállított célkaput. Még van időm előbányászni a táskámból a zászlómat, fel is emelem a magasba. A szél csak úgy lobogtatja, mintha ki akarná tépni a kezemből. – Hajrá Székelyföld – jön oldalról a biztatás és átlépem azt a vonalat. Vége, megvan ez is; menjünk haza.

    Lassú, megfontolt lépteket teszek (mást nem is tudnék) a rajtszámtartóm felé …