Szekszárd -> Baja – Korinthosz(hu) 81 km
Egy „átlagos” nyári nap volt
A versenyek után pár nappal (hogy még kicsit érlelődjenek az emlékek) általában leülök a gép elé, és azon tűnődök, hogy mivel is kezdjem, honnan indítsam a sztorit? Ez most más (persze, mindegyik történet picit más), mert alig vártam, hogy billentyűzetet ragadjak és leírjak mindent az utókornak. Még mindig borsódzik a hátam, ha a versenyre gondolok és képkockák villannak be, amelyek beleégtek a retinámba. Egy-egy mondat kristálytisztán megmaradt, viszont nem tudnám részletesen elmondani a 81 km történését, a közel 8 órányi futás minden mozzanatát (meg egyébként is, az írás elég hosszúra sikeredne, ha minden megmaradt volna). De azért igyekszem összefoglalni annak a pokoli meleg napnak a főbb történéseit.
Talán nem izgultam ennyire még egy verseny előtt sem. Lehet, hogy ez az izgalom, már-már átcsapott félelemmé. Igen, féltem! Még a visszalépés gondolata is megkörnyékezett, de szerencsére sikerült felülkerekedni a negatív gondolatokon. Nem is a távtól, hanem a melegtől tartottam nagyon (ok,elismerem, a távtól is). Én inkább hegyi ember vagyok, ahol nem megszokott a 40 fok. Viszont simán elkocorászok akár -25 fokos hőmérsékletben is. Összefoglalva, a hőség nem éppen nekem kedvezett.
Természetesen én is figyeltem az időjárás előrejelzést, ami a verseny napján nem kecsegtetett semmi jóval. Az utolsó hetekben, napokban igyekeztem minden infót összegyűjteni és minden „kiegészítőt” beszerezni, ami jól jöhet egy meleg nyári nap, amikor az ember úgy gondolja, hogy fut közel két maratont egymás után… Na jó, szerintem elég a siránkozásból, senki nem tartott pisztolyt a fejemhez, ahogy a közel 90 indulónak se, akik aznap rajthoz álltak. Neves ultrásokkal állhattam a főtéren, Szekszárdon (a rajtnál), akik már spártai hősök (teljesítették már a 246 km távot Athén és Spárta között), többször körbefutották a Balatont és még sorolhatnám. Ez a verseny is úgymond egy felkészítő edzésnek minősül számukra, hisz 6 hétre rá ismét igyekeznek meghódítani a görög hegyeket. A Spártatlon első szakaszát, Athén és a Korinthoszi szoros közti részt imitálja ez az itthon megrendezett korinthoszi verseny, mármint nem szintben, csak távban, azaz innen a 81 km és a verseny elnevezése is egyértelmű volt.
7-kor indult a rajt, én 5 után keltem, hogy reggelizzek és, hogy az egyéni frissítőimet leadjam, amiket kivisznek a frissítőállomásokra. Papírforma alapján 15 kilométerenként vitettem ki egy kis csomagot (egyébként 4-5 km voltak a frissítőpontok), amibe BCAA-s gél, iso por, Mg ampulla, eletrolites tabletta, gyümölcspép és koffeines szelet volt; persze ezeket szépen elosztva a távnak megfelelően, mikor mire lehet szükségem. Ezen kívül volt nálam egy 7 decis kulacs, amibe bekevertem az isot, de néha a menü csak sima víz volt sok jéggel. A só tablettákról se feledkezzünk meg, mert eleinte csak óránként vettem be egyet, de amikor a hőség eluralkodott, már félóránként pótoltam a kiizzadt sókat.
Foto by SZASZA, Szaszafoto - még az első pár km hűs árnyékban.
Először akkor lepődtem meg, amikor megláttam Julcsit, hogy ott áll a frissítőpontnál és fotóz. A gyakorlatban, neki semmi keresnivalója nem lett volna ott, hisz azt beszéltük meg, hogy majd napközben átvonatozik Szekszárdról Bajára és a célnál találkozunk. Erre meg ott áll a pálya szélén és szurkol. Természetesen nem teleportált oda, hanem CoffeeRun Évi autós segítőihez csatlakozott, Jocihoz és Tomihoz. Évi úgy robogott, mint egy megállíthatatlan gőzmozdony. A 15 km-es frissítőnél értem utol, de ő nem sokat időzött. A következő 5 km-en beértem és váltottunk pár szót. Innentől kezdve én voltam elől, de mindig ott volt a sarkamba, a frissítőpontoknál vártak rá, így én is kedvezményezett helyzetbe kerültem, hisz nekem is ott voltak Julcsiék, ha szükségem lett volna rájuk, de én terv szerint mentem, a frissítőim ki voltak készítve az asztalokra, onnan oldottam meg az energiapótlást.
Egy felhő se volt az égen, árnyék sehol, csak tűzött a nap. Még délelőtt elértük a féltávot, ahol volt egy fordító, így a legjobbakat ismét lehetett látni. Szemmel látomást, ők sem élvezték a dolgot, csak tették, amit kell, haladtak előre a cél felé. Itt láttam utoljára Évit, s a frissítőcsapatot, s ezzel együtt Julcsit is.
Foto by SZASZA, Szaszafoto - itt már izzik az asztfalt mögöttem.
A 45 km volt az a pont ahol a mezőny már egyszer elhaladt és visszafele már az eleje másodszor frissített, így teljesen ki voltak fosztva mindenből, se jég, de még hideg víz se volt, csak az odakészített egyéni frissítőmet tudtam elvenni. Nagyon hosszúnak tűnt az az egy óra, amíg jég nélkül voltam és mivel Évi frissítőgárdáját se láttam, így sejtettem, hogy picit belassult. Semmi másra nem koncentráltam, csak hogy az egyik frissítőállomásról átjussak a másikig, bevizezzem a sapkámat és a törölközőt; megpakoljam jéggel a mezemet és tovább haladjak.
60 km után, nagyon lassan vánszorogtak a kilométerek, azaz azok egyhelyben voltak, nekem kellett fogcsikorgatva is szembe menni velük. Bajára érve, a városban 42 fokot mért a hőmérő, és ha ez még nem lett volna elég, akkor nemsokára szembesülhetett mindenki a legnagyobb gonoszsággal, aki addig elért: hallod a szpíker hangját, már látod a célkaput és a versenynek még mindig nincs vége, hisz onnan még van egy tízes, amit abszolválni kell. Egy szép tízes kört kellett még lenyomni, ugyan már árnyékban, de elég bokagyilkos murván. De arra gondoltam, hogy ha már a pusztában, a gáton, a semmi közepén nem zuhantam meg, akkor most már nem tehetem, hisz már csak egy utolsó tízes és mehetünk haza…
Még nyár előtt, amikor neveztem, számolgattam, hogy mennyi az annyi és nagyon örültem volna, ha beérek 8 órán belül, hisz akkor frissítéssel, depózással együtt az átlagsebességem a 10 km/h lenne. A verseny előtti hetekben már nem ringattam magam ebbe a szép álomba, reálisan fogtam fel, és amikor elindultam is, csupán a teljesítés volt a cél (természetesen szintidőn belül). A vekkert csak a pulzus miatt néztem és az órákat, majd félórákat csekkoltam a só miatt, de sose vettem figyelembe az összidőt.
Foto by SZASZA, Szaszafoto - FINISHER.
A lényeg, hogy ez a történet is egy siker sztori, mivel szerencsésen és épségben beértem, ráadásul 7:52:23 alatt. Ezzel abszolút 10. helyezést értem el, viszont a kategóriámba pedig a 6. helyet; de ha még ezt is lebontjuk férfi/női versenyzőkre, akkor pedig én voltam az első, aki lecsúszott a dobogóról, azaz férfi kategóriában pedig 4. lettem. Aznap nem mindenkinek sikerült beérnie; az eredménylista alapján csak 55 teljesítő volt a 90-ből. Julcsi is csak annyit mondott, hogy még szerencse, hogy eljött Jociékkal, mert így látta a pálya egészét és a versenyzőket is, az üreges tekinteteket, a szenvedést, a harcot…
Foto by SZASZA, Szaszafoto - és a jutalom...
