Siófok – 10. Jubileumi Intersport Félmaraton

Zónaugrás

    Péntek délután van, ülünk a kocsiban – Zsú, Vancsi és én – várjuk, hogy zöldre váltson a lámpa; ugyan nem időre megyünk, de már jó volna, ha kikeverednénk a budapesti dugóból. Közben hívom Bálintot, hol tart? Már csak 10 km és le is tekert bicajával a Balaton fővárosába. Mindannyiunk úti célja Siófok, a hétvégi 10. Jubileumi Intersport Maraton és Félmaraton fesztiválon való részvétel.

    Megérkeztünk a panzióhoz, és rögtön a kipakolás után megrohantunk egy boltot, ahol bevásároltunk szombatra és vasárnapra. Az útközbeni fura hang nem az autóból jött, hanem annyira éhesek voltunk, hogy már a szemünk is kopogott. Nyáron minden 5 méteren van egy büfé, étterem vagy bármi, ahol az éhes ember kielégítheti gyomra szükségleteit. Most is volt, azzal a különbséggel, hogy egy plusz rács vagy redőny tarkította ezen helyek bejáratát, és legalább három nyelven ki volt írva, hogy zárva. Nem volt mit tenni, addig mentünk, amíg találtunk egy kis hangulatos éttermet és mivel mással, mint a legjobb szénhidrátforrással – természetesen a tészta után – pizzával csillapítottuk éhségünket.

    Szombat reggel csörgött Bálint ébresztője, rögtön ki is nyomta. Én már ébren voltam, így rám hárult a megtisztelő feladat, hogy a csapatnak készítsek 15 db tojásból, 3 hagymából és szalonnából egy lightos reggelit. Amíg készült, Bálint elugrott a rajtszámokért, de a vasárnapi egyéni félmaratonra nem tudta felvenni. Reggeli után nem sokkal érkezett meg Lacika, Bálint újabb munkatársa (hogy ez a Bálint mindenkit rávesz a futásra…). Elkezdtek öltözködni, készülni a maraton első 14 km-ére. Igen, maraton és mégis 14 km-ről beszélek. Miért is?  Hiszen a BSI újabb nagyszerű reklámfogása, hogy fusd le a maratont két nap alatt. Ez annyit jelentett, hogy szombat délelőtt indítottak egy 14 km-es, majd délután egy 7 km-es távot, így aznap a maratonisták túl voltak a féltáv megtételén. Vasárnapra maradt a másik fele, amire azok is nevezhettek, akik nem akarták a teljes maratoni távot lefutni, csupán a felét, mint ahogy én is. Zsú már feszült volt, várta, hogy túl legyen a megmérettetésén, hiszen versenyszerűen 10 km volt a leghosszabb távja, most azonban ő is kategóriát ugrott, a 14 km-en indult. Nem is kell mondanom, hogy rajt előtt pár perccel csuktuk be magunk után az ajtót és indultunk a mezőny felé. Mire odaértünk mindenki be volt állva a zónájába, és csak arra maradt idejük, hogy elfoglalják a pozíciójukat, én pedig szurkolóként a kordon másik felén várakoztam.

    Elindult a 600 fős tömeg a nagy ködben, alig lehetett bármit is látni. Rajt után átsétáltam a partra és ott vártam őket, közben meg lőttem pár képkockát. Nemsokára, azaz 21 perc környékén már jött is a felvezető autó, utána az első futók, majd egy nagyobb boly és szépen eloszolva a többi versenyző. Vancsi volt az, akit először megpillantottam, egy gyors fotó róla és közben a bíztatás, és már el is suhant mellettem. Ezután Lacika jött, sajnos csak későn vettem észre, így róla action fotó nem készült. Végül meg a csapat másik két tagja, Zsú és Bálint érkezett mosolyogva. Beálltam kb. 100 m-re melléjük, ami idő alatt meg is kaptam az ukázt, hogy akkor két sört, illetve anyu fincsi áfonya-pálinkáját kérik a célban. Mit volt tenni, meg kellett adni a módját az ünneplésnek, így hát visszamentem a szállásra és feltankoltam. Mire ismét a célhoz értem, Vancsi már befutott, és a csomagját is átvette. Érkezett Lacika, nem sokkal később pedig Bálinték. Áthaladtak a célkapun, de Zsú annyira belejött a futásba, hogy nem akart megállni. És utána elkezdődött az ünneplés.

Ugyan volt délutánra Vancsinak és Bálintnak egy 7 km-es távja, de buli volt, oly annyira, hogy a túrós- tejfölös-szalonnás tésztaparti után elmentünk csendes pihenőre. Ez a rögtönzött délutáni szunya annyira jól sikerült, hogy 15 perccel rajt előtt ébredtünk meg. Gyors szedelőzködés, de még így se voltunk elég gyorsak, azaz nem voltak elég gyorsak, mert mire odaértek, már a tömeg feléjük futott, elindult a rajt. Szerencséjükre szakaszos indulás volt, így befértek még a következő turnusba. Annak ellenére, hogy picit kómásan, bemelegítés nélkül álltak rajthoz, mindketten szép időt futottak, a szurkológárdám pedig bővült Zsú személyében.

    Azonban akadt egy kis gond, elfogyott az ünneplős folyadék sör változata, így hát útnak indultunk, és elkezdődött a hogyan érjünk oda minden bolt zárása után 4 perccel című műsor. Így legalább a nem tervezett, esti, hangulatos séta is megvolt. Aki keres, az talál, tartja a mondás. Nekünk is szerencsénk volt egy 2 órányi menetelés után. Visszafele már szedtük rendesen a lábunkat, mert ismét az éhség tört ránk. Az estét egy vacsorával és egy jó kedélyű beszélgetéssel zártuk.

    Másnap reggel ismét csörgött Bálint ébresztője, elérkezett a nagy nap. Azért nagy nap, mert éreztem magamban annyi energiát, hogy túlszárnyaljam az eddigi legjobb időmet (1.41.11), nem küszködtem sérüléssel, illetve szerettem volna egy remek befejezést idénre, amolyan tökéletes szezonzárást...

Zsúval elléptünk a rajtszámokért, majd kint a közös konyhába nekifogtunk reggelizni. Reggeli után még beszélgettünk, nem szerettük volna zavarni a srácokat a „ráhangolódásban”. Egy idő után azért csendbe benyitottunk a szobába és mit tapasztaltunk? Ott fetrengtek az ágyban, csokit reggeliztek és Bigyó felügyelőt néztek a tv-ben. Nevetésbe törtünk ki, nem tudtuk hova tenni a dolgot, de mint jó barátok, mi is csatlakoztunk e kivételes programhoz. Egyik rajzfilm követte a másikat, lassan azonban idő volt, így elkezdtem szedelőzködni és lementem melegíteni. Nemsokára érkeztek a többiek is, de én már ekkor eléggé izgatott voltam, nem tudtam sétálni; lepacsiztam velük és elkocogtam a rajtig, majd beálltam a szokásos 2-es zöld zónámba. Arra viszont figyeltem, hogy a zöld zóna elejére álljak be, hogy ne kelljen sok embert kerülgetnem, amíg török felfelé. Valamilyen szinten az is ad egy adrenalin löketet, amikor hagyom le a többi versenyzőt, de itt elég szűkösek voltak az utcák és sokan is voltunk, tudtam, hogy annyira nem lesz könnyű kivitelezni ezt az előzési folyamatot.

    Megszólalt a várva várt hang, a dudaszó és a 4388 egyéni és számos váltó versenyző útnak indult. A tervnek megfelelően nem kellett sok embert kerülgessek, az első km-en a tömeg már annyira széthúzott, hogy a lassabb versenyzők mellett minden fennakadás nélkül el lehetett haladni. Éreztem, hogy picivel több időt is szánhattam volna a bemelegítésre és a nyújtásra, mert a nagy tempó hatására mindkét sípcsont melletti izmomban égő fájdalmat konstatáltam, ami nem volt túl kellemes, de mivel már olyan 3 km környékén egy nagyon jó tempójú 3-4 főhöz csatlakoztam, nem lassítottam. A fájdalom szép lassan távozott, olyan 5 km környékétől már csak a tempóra kellett figyelnem. 8 km-nél fogyasztottam el az első gélt, nagyon jó állapotban voltam, habár éreztem, hogy túlöltözködtem; ekkora már szépen csordogált le az izzadság rólam. 10,5 km –nél haladtunk el ismét a rajtvonalon, megvolt az első kör, következett a második, de más útvonalon. Itt először és utoljára volt egy kis objektív visszajelzésem a tempómat illetően. Azt sejtettem, hogy jól haladok, mert akiket üldöztem, piros kategóriás futók voltak és időközben jó pár piros matricával ellátott rajtszámú versenyző mellett haladtam el. 

    Szándékosan nem vittem magammal semmilyen mérő eszközt, ami bármiféle visszacsatolást nyújtott volna számomra. A terv az volt minden taktika nélkül,- mert ezt nem mondanám egy felépített taktikának -, hogy a rajttól a célig, amit bírok, tehát nem tartalékoltam, minden egyes km-nek úgy futottam neki, hogy ez az utolsó, aztán még egy és még egy. A hivatalos verzió, hogy beférjek 1.40 alá, aminek szerettem volna most megfelelni. Fél távnál 46 perc körül jártam és arra gondoltam, hogy ha sikerül még pár km-ig tartani ezt a tempót, és utána se sokat romlani, akkor bőven beférek az 1.40 alá. Szépen fogytak is a km-ek, 14 km-nél Zsú a szokott helyen szurkolt, így nem volt nehéz a nagy tömegből kiszúrnom őt. 17 km környékén elkezdett savasodni a lábam, előtte nem sokkal ittam meg egy magnézium ampullát, így nem a görcsöt, hanem inkább csupán merevséget éreztem a hajlítókban. Sajnos ezzel arányosan a sebességem is kezdett csökkenni, hiába szedtem a lábaimat, először próbáltam hosszabbakat, majd gyorsabb rövidebbeket lépni, de egyik sem segített, és elkezdett nőni a távolság köztem és a kis csapat között. Ez nagyon bosszantó volt számomra, hogy minden igyekezetem ellenére otthagynak. Terv szerint elfogyasztottam a második gélt is, amit épp időben tettem, mert mintha éreztem volna, hogy gondok is lehetnek a cukorszintemmel, de szerencsére „csak” a savas lábakat kellett leküzdenem. Még a hosszú egyenesekben láttam, akikről leszakadtam, s arra gondoltam, hogy olyan nagyon nem lassulhattam le és még jó lehet a befejezés, főleg, hogy már csak 2 km volt hátra. Minden tartalékot mozgósítottam, és igyekeztem gyorsabban futni. Azt nem tudom mennyire sikerült, mert a lábaim már nem engedelmeskedtek az agy parancsának. Elhaladtam egy versenyző mellett, majd a köd ellenére olyan 500 m-ről megpillantottam a versenykaput és hallottam a szpíker szavait is. Aki mellett elfutottam, felzárkózott mellém és minden jel arra utalt, hogy akkor most ő lehajráz engem. Szerette volna, de váltottam egyet és tartottam a tempóját, így egymás mellett futottunk 2-3 száz métert, amikor is gondoltam, hogy na gyere, mennyi kraft van még benned. Az utolsó száz métert meghúztam, és lehagytam, már nem tudott utánam jönni. Rápillantottam a kijelzőre és 1.32.50-t mutatott. Hajszálpontosan két azonos kört futottam, csupán 4 másodperccel lassabbat az elsőnél. A nettó időm pedig 1.32.00 lett, álmaimba se gondoltam volna, hogy közelebb leszek az 1.30-as időhöz, mint az 1.40-eshez.

    Zsú várt a célban és gratulált. Elindultam, hogy felvegyem a befutócsomagot, leadjam a chippet és megkapjam az érmet. Jött Vancsi is, és a felkészületlenség ellenére csupán 1 perccel maradt el a legjobb idejétől. Majd befutott Bálint, aki az egész hétvégét csupán buliként csinálta, hisz biciklivel érkezett le és nem sokat pihent rá a versenyekre.

    Nemcsak sikerült legjobb időt futnom és zónát ugranom, a zöld kettesből a piros egyesbe, hanem ez volt a negyedik félmaratonom, akárcsak Bálintnak. Teljesítettük a kiírás szerint a Félmaraton Mánia utolsó állomását is, azaz egy éven belül a négy évszakban egy-egy félmaratont futottunk. Ezáltal egy szép kis éremmel lettünk gazdagabbak, ami bekerült a gyűjteménybe, s ezzel zártam a szezont.