Pilisszentlászló – Café Latte #4
Aszfaltbetyárból földönfutó
Nem rajongok a kávéért, valahogy nem kedvelem az ízét. Van, akinek bejön és van, akinek nem. Ugyanez igaz a CoffeeRun-ra is; van, aki szereti a hajnali futásokat; más meg inkább alszik tovább és este tudja le az edzést. A harmadik kategóriáról most inkább nem teszek említést, akik nem mozognak egyik napszakban sem. Inkább pár mondatban bemutatnám a CoffeRun –t, amit a CoffeeRunGirls vezetnek; név szerint Livi és Évi. Az internet világában csak azt nem találjuk meg, amit nem keresünk, így bukkantam rá én is kis közösségépítő Facebook oldalukra, ahol közösségi futásokat szerveznek minden péntek reggel. Ezek a hagyományos CR (CoffeeRun) futások saját házi versenyszakaszokkal és értékelésekkel rendelkeznek; viszont a puttonyukban található még a Café Latte és Café Melange. Előbbit a tájfutással ismerkedők számára főzték ki a Csajok, utóbbit meg azoknak, akik nem csak tévében láttak erdőt, mezőt. Úgy gondolom, hogy mindenki megtalálja a neki megfelelő „kávéformát”, válogathat a különféle edzettségi szintet igénylő Coffék között; és bocsi csajok, de eddig tartott a reklám…
A lányok vasárnap rendezték a 4. Latte-t, aminek végre az időpontja nem ütközött semmivel, így én is részt vehettem az UTH 52 km-es útvonalának bejárásán. Igaz, hogy mi csak a második felét vettük szemügyre. Pilisszentlászlóról indultunk, érintettük Visegrádot; majd Pap réten keresztül visszatértünk Pilisszentlászlóra. Addig halasztottam a szervezést, hogy az orrom előtt megteltek az autók, így a telekocsit elfelejthettem. Már szombat este volt, amikor más alternatív edzésen gondolkodtam, de végül is meggyőztem magam, hogy ideális lesz aznapra az az edzésmennyiség, ha helyszínre tekerek bemelegítés gyanánt (38 km), lefutom a tervezett 20 km-t 800 szinttel és természetesen levezetésnek marad a hazagurulás, szintén 38 km kerékpározás.
Szokás szerint, hajnalban keltem és útnak indultam a 72-es évjáratú 20 kg súlyú paripámmal, melyet egy közel 5 kg lezáró lánc díszített – fő a biztonság. A város még aludt, szinte senki nem volt az úton, kivéve egy két éjjeli kisasszonyt, akik a szombat esti buliból csoszogtak hazafelé. Olyannyira jól haladtam, hogy már Szentendrén voltam 7 előtt. Arra gondoltam, hogy megérkezek, és még bedobok egy tojásrántottát reggelinek, hisz úgyis a Kis Rigó Vendéglőtől indul a banzáj. Csak arra nem számítottam, hogy az utolsó 8-9 km végig emelkedő lesz. Nem volt kellemes tekerni az előbb említett koncepcióval, a pulzusom is már két km után az egekben, lassan a fülemen vettem a levegőt és a fincsi tejsav is előbukkant. Már arra is gondoltam, hogy leszállok és futva tolom kifele (ha meg jönnek autóval a többiek, akkor visszapattanok – mégse lássák, hogy tolom a cangát), mert ehhez az áttéthez még gyenge vagyok és rohamosan fogyott az idő. Na de azért csak kiértem megállás nélkül a tetőre, onnan csak egy kis beereszkedés és egy kedves néni útbaigazítása után a rajt helyszínén voltam 10 perccel indulás előtt.
Szerintem, nem kell ecsetelnem, hogy a finom reggeli, melynek illata végig ott lebegett előttem, hirtelen szertefoszlott, amikor az órámra néztem és megdöbbenve tapasztaltam, hogy elég gyatra átlagot tekertem ezen a kis szakaszon. Reggeli helyett maradt egy müzli szelet és a csalódottság.
Pár perc múlva be is gurultak a többiek. Évi még indulás előtt kínálgatta a bemelegítő kencét, már nem emlékszem milyen fejet vághattam, de 5 perce szálltam le a bicajról egy közel 40 km tekerés után, talán be voltam melegedve kellőképpen. Útnak is indultunk párszor. Igen, mert elsőre nem sikerült a helyes irányt megtalálni, már a faluban, 500 m után eltévedtünk – lesz ebből 50 km is nap végére. Aztán még 1x, és ismét sikerült megtévesztenie a jelzésnek, amikor már a hűs erdőben roptuk az iramot felfele – furcsa is volt, hisz Livi azt mondta, hogy jó sokáig lefele fogunk ereszkedni. Persze az egyedüli ember, aki tudta a helyes útvonalat, jó időben lelépett és elfelejtett hangosan szólni a többieknek, hogy nem a megfelelő vágányon vagyunk… Pár hurok után megleltük mi is a helyes útirányt és vágtáztunk árkon, bokron át. A kis patak és a kidőlt fák is még technikásabbá tették az amúgy is színes pályát. Egy idő után megkaptam a cameraman szerepét, Livi rámbízta a féltve őrzött „ciomiaoufingfus” akciókameráját, melyet egy gyorstalpaló után be is üzemeltem. Nem volt könnyű kattintgatni, hisz LCD és kereső hiányában csak vaktában lövöldöztem. Ahogy bennebb értünk az erdő sűrűjében, távol a civilizáció zajától, annál csodásabb látvány - különleges hanghatásokkal fűszerezve – fogadott. Ezt így nehéz szavakba foglalni, amikor a lárma megszűnik körülötted, hallod a madarak csicsergését, és ahogy a szél megszólaltatja a fa leveleit; igazi koncertben volt részünk. Majd amikor kiértünk egy tisztásra, a mező fűszálai úgy hullámoztak, akárcsak a tenger…
Természetesen egy-két elszakadás és eltévedés még hozzátartozott ehhez a kis túrához, és a tervezett 21/5 órából közel 4 óra lett. Ugyan nem sikerült végül 50 km-t futnunk, csak a felét bolyongtuk, de épp elégnek bizonyult az is. A végén mindenki épségben visszaért a rajt/cél területére és senki nem volt kétségbeesve, hogy elszaladt az idő. Páran még kalóriapótlásként beugrottak az egyik szentendrei fagyizóba, én meg levezetésképpen hazagurultam az öreg vasammal.
