Kiskunlacháza - 24órabringa
Nem az számít, hogy mennyire fáj, hanem az, hogy mennyire akarod!
Pár nap telt el a "legek" versenyétől és hogy miért legek? Először is mert életem legörültebb versenye volt, legtöbb felkészülést igényelte, legtöbb anyagi ráfordítást jelentette és még sorolhatnám a legek listáját de gondolom azt mindenki sejti, hogy ez volt a legnehezebb versenyem is, ami mind fizikálisan és mentálisan kimerítette a tartalékaimat.
Nem szeretném tovább fényezni személyem, mert ezeknek az irományoknak nem az a célja, hogy szobrot állítassak magamnak, csupán leírni az élményeimet, tapasztalataimat illetve hogy egy versenyszituációban mik zajlanak le bennem. A barátok, amikor tudomást szereztek erről a nevezésemről, első kérdésük az volt, hogy akkor most 100 oldalon keresztül azt fogják olvasni, hogy "csak tekertem és tekertem..." Megnyugtatok mindenkit, nem kell hideg élelmet bekészíteni, igyekszem tömören és velősen megfogalmazni ezt a 24 óra történéseit és nem kitérni az egész 38 órára, mert kb. ennyi ideig nem aludtam.
Már tavaly - amikor még csak hobby szinten kerékpároztam - felfigyeltem erre az eseményre és eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne indulni és végig letolni a 24 órát. Ahogyan telt múlt az idő, minél több infót tudtam meg a versenyről (helyszín, időpont, stb) és egy nap elhatároztam, hogy nem csupán álom marad, hanem benevezek és elkezdek készülni. Általában nem vagyok megelégedve a felkészülésekkel, holott tőlem független dolgok hiúsítják meg a tervezett edzés programot. Ezzel most is így voltam, s mivel a közelében sem voltam a reális edzettségi szintnek, megfordult a fejemben, hogy tán mégiscsak elsőre elég lett volna a 12 óra is. De nem volt mit tenni, rajthoz álltam a 69 egyéni és közel 250 fő váltó kategóriában induló versenyzővel és a rajtvonalon való áthaladáskor egy dolog járt a fejemben: túlélni.
A kerékpárommal és egy nagy táskával (amiben pár kiegészítő volt és a gondosan összeállított frissítő csomag) érkeztem meg a versenyközpontban, ahol a rajtcsomag mellé ásványvizet és müzli szeletet kaptam. Gyorsan feltérképeztem a helyszínt és elfoglaltam a rajtszám szerinti kialakított frissítő zónám. Pont ekkor futott be az utolsó görkoris versenyző, mert nekik is maraton volt szervezve a d.e. folyamán. Még 2 óra volt a rajtig, így maradt időm ebédelni is és felkészülni a szokásos duda hangra, ami indítja a versenyt.
Neves ultra versenyzőkkel álltam rajthoz (Szőnyi Ferenc, Káldi Attila, Járvás Tamás), akiket szólítottak is, hogy az első sorból induljanak. Már maga az a tény megtisztelő volt számomra, hogy velük együtt tekerhetek egy pályán. Sőt lehetőségem nyílt Szőnyi Ferenc társaságában letekerni jópár kört a 24 óra alatt és a végén kezet rázni vele. Furcsállottam, hogy még ő köszönte meg az én segítségemet, holott csupán néhányszor vittem azt a bolyt ahol ő is ott volt - nincs példaképem, de ő a szememben egy nagyszerű sportember.
Mint minden verseny, ez is nagy lendülettel kezdődött, de igyekeztem visszafogni magam és beosztani az energiát. Az első óra után a 20. helyen álltam, ezt követően a másodikba a 24., majd ismét előrébb léptem 2. helyezéssel. Ez még a 6. órában is így alakult, 25. helyen voltam 154 km megtétele után. A továbbiakban nem sok változás történt, csupán teltek az órák, közben besötétedett és egyre inkább gyűltek a km-ek. Másfél-két óránként megálltam frissíteni, hol hosszabb (normális vacsora elfogyasztása), hol rövidebb ideig (csupán kulacsok újratöltése, lenyújtás, stb). A nagy változás az éjjeli órákban következett be, amikor is majdnem 11 órát tekertem le, ezzel 266 km-t gyűjtöttem be és előreléptem a 16. helyre. Ezt követően 1-1 helyet ismét előrébb jutottam a 16. illetve 19. órában és ezáltal a 14. pozícióban voltam 65 kör megtétele után. Nem mondanám, hogy nagyon változatos volt a pálya, mivel 7 km-es kör volt kialakítva, a végére már becsukott szemmel is ment volna. A nehézségek éjjel kezdődtek csak igazán: a szél feltámadt és jobban kezdett fújni, mint napközben; a látási viszonyok is megnehezítették a haladást illetve reptér ide vagy oda meg a tükörsima aszfalt, ami nem is annyira volt tükörsima, legalábbis jópáran gondoskodtak, hogy idővel tükör simává változtassák és felszedtek mindenfélét a kerekükkel, így volt aki az út szélén gumit cserélt és volt aki készlet hiányában akár 3-4 km-t is kocogott a versenyközpontig a csapatához, segítőihez. Szerencsére én megusztam defektmentesen a dolgot, főleg éjjel nem szerettem volna gumi cserével bíbelődni.
Az éjjel sok minden döntő jelentőséggel bírt, mivel nem csak előrébb léptem a ranglistán de, hogy a mérleg nyelve egyensúlyba legyen, máris egy kis negatív dologgal szembesültem, ami nem más volt, mint a bal térdem működésének bizonytalan kimenetele. Jó volt hallani a célkapun való áthaladásakor a nevem és az aktuális helyezésem de sejtettem, hogy ha rosszabbodik az állapotom, akkor nemhogy még egy kicsivel előrébb jussak, de a 14. helyemet se tudom megtartani. Az idő itt már egyre lassabban kezdett telni, a lábam egyre inkább fájni. Próbáltam valahogy "fél lábasan" tekerni, hogy minél inkább pihentessem a bal lábam, de ekkor már a jobb is kezdett fájni. Egyre többször és hosszabb ideig kellett a frissítő állomásomon tartózkodnom. Az orvosi ügyeletet is felkerestem, hogy segítsenek, de sajnos csak görcsoldó géllel tudtak kisegíteni, ami nem sokat használt. A fájdalom kezdett egyre intenzívebb lenni, minden egyes hajtásnál belenyílalt a térdembe. Megfordult a fejembe az is, hogy fel kell adnom, már nincs értelme tovább szenvedni és egy esetleges hosszú távú sérülést összeszedni. Aztán eszembe jutott, hogy verseny előtt egy nappal elképzeltem magam, ahogyan áthaladok a célkapun, az öklömet a magasba emelem és büszkén mosolygok, mert megcsináltam.
Ekkora már nagyon lelassultam, volt hogy pár km-t 20km/h alatt tekertem, nem tudtam senki mögé beállni, mert nem bírták már a lábaim. Furcsa volt, hogy alig 100 a pulzusom és mégsem tudok többet kihozni magamból. Elhatároztam, hogy végigcsinálom, de most még inkább ésszerűen. Leültem pihenni és frissíteni, vártam az idő múlását, hogy majd az utolsó fél órában visszaállok a pályára és megyek egy utolsó tiszteletkört. Amikor leültem, nem tudtam hányadik vagyok, de utólag néztem az eredménylistát, magam is meglepődtem, hogy 22:30 után a 11. helyre jöttem fel holtversenyben Bíró Lászlóval és Udvardy Péterrel, ekkor 518 km tekertünk mindhárman, de nekem volt jobb az időátlagom.
A szpíker bemondta, hogy már csak 1 óra van hátra a 24 órából. Picit masszíroztam a lábaimat, felkészítve az utolsó körre és újra beálltam a pályára. Szűk 45 percem volt, hogy leírjak még egy becsületbeli kört és a többiekkel egyetembe áthaladjak a célkapun. De történt valami, a lábaim ugyan fájtak piszkosul, de nem nyílaltak, elkezdett bemelegedni és pont egy boly haladt el mellettem nagy tempóval, friss váltós versenyzőkkel. Gondoltam egy merészet és beálltam mögéjük, hogy most már lesz ami lesz alapon, ha bírom jó, ha nem akkor kiállok. Ment a dolog, nem is akárhogy, a fiúk óriásit hajráztak, nem tudom, hogy nekik mi múlt ezen, de nekem nagyon jól jött, mert így a tervezett egy kör helyett 4-et sikerült még kipréselnem magamból. A célegyenes előtti kanyarban leváltam már róluk, nem kellett nekem az a pár másodperc már, így egyedül haladtam át a célkapun 546 km-el a hátam mögött és ez a 12. helyre volt elegendő. Gyors szusszanást követően meg is volt az eredményhirdetés, minden egyéni induló egyedi névre szóló érmet és elismerő oklevelet vehetett át a szervezőktől, majd végül egy közös csoportképpel zárult ez a fantasztikus rendezvény.
Rengeteg dolgon el lehet bukni egy ultra versenyen, nekem ez volt az első és a sérülésem majdnem véget vetett a verseny folytatásának. Még 8 óra volt a versenyből hátra és elkezdett fájni a bal térdem majd idővel a fájdalom jelentkezett a jobb térdemnél is... Ezt leszámítva nem volt holtpontom, nem tört rám a fáradságnak az a fázisa, amikor állva is el tud aludni az ember, illetve nem ért utol a végkimerülés, mivel tervet készítettem, hogy mikor állok meg frissíteni és mit.
Sok élmény van még bennem, a töredékét nem írtam le, mivel tényleg csak a lényegre szerettem volna helyezni a hangsúlyt. Egy biztos: jövőre meglesz a 600 km. Köszönöm azoknak a személyeknek, aki támogattak ebben és mellettem álltak.