Keszthely – Keszthelyi Kilométerek Maraton
A bicebóca visszatért és kiegyenlítette a számlát
Talán páran emlékeztek a tavalyi bicebócákra, amikor is - remélhetőleg jó sokáig - életem leghosszabb maratoni idejét produkáltam. Akkor, valahogy semmi nem kedvezett a jó futáshoz; de ezt leszámítva nagyon jól éreztük magunkat. Most nem részletezném, akit érdekel, elolvashatja az archív cikket is.
Van a helynek valami varázsa, ami tavaly magával ragadott és még a verseny előtt - eredménytől függetlenül - elhatároztuk, hogy a következő Pünkösdi hétvégét is Keszthelyen töltjük és talán ez hagyománnyá forrja ki magát.
Tésztapartinak álcázott szilvás gombóc partiban volt részünk, melyet a rajt csomag felvétele után sikeresen behaptákoltunk. A meghirdetett Discon már nem ráztuk a rongyot, inkább egy Scooby Doo részt néztük meg s utána alvás a nagy nap előtt. A vasárnap délelőttje csak úgy elröppent és már csak a versenyre való hangolódás maradt.
Az ideális futó idő számomra a 15 fok körüli hőmérséklet, ez persze nem mindig adatik meg. Tavaly a pálya katlanná változott - sok esetben szükség volt a mentősök segítségére - és a szervezők úgy döntöttek, hogy módosítják a rajt időpontját d.u.-ra, amikor már nem tűz annyira a nap. Nemcsak a kezdés módosult, hanem az egyre növekvő tömeg miatt az útvonalon is változtattak, szerintem a pálya gyorsabb lett és mintha a frissítő állomások is megszaporodtak volna, tele aranyos, segítőkész önkéntes lurkóval. Akik ráadásul szívvel, lélekkel drukkoltak a versenyzőknek.
Nem vittem túlzásba a bemelegítést, felpumpáltam a pulzust 110-re és indulhatott a visszaszámlálás. Hiába a rajtzóna és a szakaszos rajt, induláskor fellépett a tölcsér effektus és beszűkült előttem az út és nem tudtam haladni. Szerencsére pár száz méter után, azaz a Festetics kastély után, a lejtős útszakaszon már zöld utat kaptam és pörgethettem a lábaim. Rögtön fel is ment a pulzusom 167-re, ez a szám jellemző volt az egész versenyre, a lejtőkön picit lejjebb esett, az emelkedőkön pedig feljebb kúszott pár értéket.
Még az első körben találkoztam egy földimmel, nem volt nehéz észrevenni, a hátán a Feel Good Team felirat díszelgett. Nem tudtam elmenni mellette, hogy ne szóljak hozzá (személyesen nem ismertük egymást) - Hajrá Udvarhely! Pár szót váltottunk, aztán folytattam utamat. Az eleje kimondottan jól esett és elkezdtem számolgatni. Rajt előtt, arra gondoltam, hogy most már ideje lenne 3.30 alá bemenni, titkon a 3.25-öt céloztam meg. Az első körnél Julcsi a főtéren várt, hogy ideadja a frissítőt, majd rögtön le is ment a partra, nehogy már Balcsi futós kép ne készüljön.
A másodikat, azaz a félmaratoni távot 1.36.24-el zártam. Aztán a harmadik körömre visszament a főtérre, hogy adjon enni/inni. Ekkor időztem a legtöbbet nála, erőt gyűjtve az utolsó körömhöz. Időben nagyon jól álltam, csak remélni tudtam, hogy ez az energia és ez az állapot kitart végig. Egy kör, 10,55 km és vége; ha nem történik nagy baj, akkor megvan az egyéni csúcs.
A pálya első fele már üres volt, egy két emberrel találkoztam csupán. Viszont a vége felé ismét felpezsdült az élet, félmaratonosok rótták az utolsó kilométerüket és persze a maratont teljesítők is jelen voltak. Valahogy azt éreztem, hogy mennem kell, hogy már itt a vége és belefér egy utolsó hajrá, hogy minden másodperc számít. Már csak 3 km volt a célig és elkezdtem volna a nagy hajrát, de beszúrt az oldalam. Ilyesmi nem szokott velem megesni, de most mégis. Mivel még új volt a szituáció, így bevetettem ellene mindent, amit ilyen esetekre tanácsolnak, de semmi sem segített és megállni nem szerettem volna. Szóval mondhatjuk azt is, hogy a 39. km-nél falba ütköztem, de ez mégse olyan fal volt. Mentálisan rendben voltam, lábaim még bírták, csak éppen a levegővétellel akadt egy kis gondom. Innentől minden egyes lépést számoltam és nagyon lassan akart fogyni a távolság, az időt, mintha megállították volna; csak robogtam de mégis úgy éreztem, hogy nem haladok. Aztán megtört a jég, fellélegezhettem, a füleim vették az adást - a buli hangulatot a főtérről. A szpíker fokozta a hangulatot, így a csatakiáltás sem maradhatott el a pózolással együtt. Végül egy puszi az én száncsópancsámnak (Sancho Panza) és jöhetett a megérdemelt érem.
Általában idáig szokott tartani a történet, de most még egy kicsit mesélnék. Miután magamhoz tértem és már nem szúrt, felkerestük a masszázs sátrat, ahol alaposan átgyúrtak. Ezután fényképezkedtem Keszthely Kapitánnyal és legurítottam a söröcskémet (nem a kedvenc italom a sör, de ez most jól esett). Meglátogattuk a közeli pizzázót és megvacsoráztunk. Ezután battyogtunk hazafelé, de gondoltuk belesünk a főtérre, hogy van-e még élet és ha igen, akkor talán a kinyomtatott eredményeket is megnézhetjük. Eléggé keresgéltem a nevem a papirosokon, de nem találtam, csak félmaratonos listákra zummolt rá a szemem. Viszont Julcsi egyből kiszúrt és felkiáltott, hogy kategóriámban a második vagyok. Nem hittem először a fülemnek, aztán a saját szememnek. Elő kellett vennem a táskámból a rajtszámot, hogy valóban én szerepelek-e a dobogós listán. Minden stimmelt, de még ekkor is hihetetlen volt. Megvártuk a díjátadókat, épp akkor kezdték, mire feleszméltem (erre mondják, hogy jókor voltunk jó helyen).
Egyéni csúcsot futottam (3:12:17). Keszthelynek és a Keszthelyi Kilométereknek tartoztam, most letudtam az adósságot. Ide köt a leglassabb, de immár a leggyorsabb maratonom is…
