Hortobágy - Pusztatlon

MTB maraton (41km) + terepfutás (21km)

    A hortobágyi táj olyan, mint a tv-ben, vagy akár amit az ember olvas róla: kietlen, sivár puszta, ahol a természet az élővilággal harmóniában él együtt. Elhagyatott és kopár az egész, mégis meseszerűen csodás, van benne valami megfoghatatlan, valami fenséges, amit nem lehet szavakkal elmondani, illetve leírni. Sajnos nem tudtam még jobban beleélni magam, és átadni testemet-lelkemet a természet csábító hívásának, hiszen nem pihenés céljából látogattam le Hortobágyra.   

    Szerencsém volt részt venni a Jubileumi 10. E.ON Délibáb Sportfesztiválon, ahol a pusztatlon számban indultam. Pusztatlon - a BSI frappáns és számomra vicces neveket talál ki, amikor ötvöz két vagy több versenyszámot, mint pl. a bringatlon a Tour de Tisza-tónál vagy éppen most, a hortobágyi délibábos pusztatlon esetében. Ez a kategória magába foglalt egy mountainbike-os terepbicikli versenyt és egy terepfutást. Mindkét versenyszámban lehetett külön indulni, illetve más-más távokat lehetett választani. Aki mindkét számban indult, az már pusztatlonossá vált a nap végére; ráadásul aki mindkét szám leghosszabb távját választotta - jelen esetben MTB 41 km mellé a 21 km terepfutást - összesítő eredményhirdetésben vett részt.

    Szombaton reggel a kölcsön kapott bringát betettem a kölcsön kapott autóba, - ezúton is köszönöm mindenkinek a segítséget - és elindultam keletnek, Európa legnagyobb összefüggő, természetes füves pusztájára. Végig szembe sütött a nap, és egyre melegebb lett, picit tartottam is tőle, hogy tikkasztó hőség lesz, de szerencsére aznap nem dőlt meg a csúcshőmérséklet, viszont nem is fáztunk. A szokásos rutinom következett: parkolás után egyenesen elmentem a versenyközpontba, felvettem a rajtszámom (amit rögtön fel is rögzítettem a kerékpárra), átöltöztem, majd elkezdtem mind fizilailag, mind szellemileg felkészülni a versenyre.

    A szpíker népi viseletbe öltözve fokozta az amúgy is kiváló hangulatot, és átadta a szót a polgármester asszonynak, aki köszöntő beszéde után indította a futamot. Amint elhagytuk a versenyközpontot rögtön a kopár földes úton találtuk magunkat, ahol figyelni kellett a talajra, mivel az esőzések miatt a mezőgazdasági gépek kerekeinek lenyomata megkeményedett árkokat vágott az egyenesnek amúgy sem mondható útszakaszon. Ezen kívül a meleggel és a tikkasztó porral kellett megküzdenünk az első 10 km-en. Csupán 113-an voltunk, mégis akkora porfelhőt csaptunk, hogy nem csak látni, de még lélegezni is alig lehetett.

Szerencsére csak az első szakasz volt ennyire poros. Következett a füves rész, ahol jól ment minden egészen addig a pillanatig, amíg a hátsó fogaskerekem a sok por után italra nem szomjazott, és mindezt egy vastag gyom nedvének a kipréseléséből szerette volna pótolni. Egyetlen probléma volt ezzel csupán: a bringa ezzel egyidejűleg nem tudta 100%-osan ellátni a feladatát, így hát kénytelen voltam félre húzódni, - pedig nagyon jó tempóval mentem - és orvosolni a problémát. Amíg sikerült a fogaskerékre tekeredett gyomot eltávolítanom, jó pár versenytárs elhúzott mellettem. Újra nyeregre pattantam, igyekeztem őket beérni, ami sikerült is szerencsére, de sokat kivett belőlem ez a kis hajrá. Kb. a fél távig viszonylag jó terepnek mondható útvonalon haladtunk, de ezután egy olyan 10 km-es szakasz következett, ahol még azt is megbántam, hogy én terepbiciklizésre adtam a fejem. Nem tudom milyen munkagép hagyhatott ilyen nyomokat, de 2-3 centiméterenként kis rázós földkeményedések voltak, amik gyakorlatilag mindent kiráztak az emberből. Érdekes módon ezen a részen nem nagyon láttam semmiféle előzést, mindenki ugyanolyan tempóval tudott haladni és mindenki csak szitkozódott. Azonban eljött a megváltás! Ugyan volt még 10 km a távból, de már normalizálódott a talaj minősége, így ismét lehetett haladni 30 km/h sebességgel. Ekkor azt hittem, hogy már nem érhet meglepetés, de tévedtem. Az utolsó 5 km-en a távolban szürkemarhák tűntek fel, és a keskeny mezei út felé tartottak, egyenesen a mezőny felé. Csak centiken múlott, hogy nem az árokban kötöttem ki, vagy épp nem egy marha szarvát tudhattam az oldalamban. Elég veszélyes helyzet volt, de miután sikerült kikerülni a csordát, akkora adrenalin löketett kaptam, hogy 180 pulzus mellett tekertem át a célvonalon.

    Nem hagyományos duatlon volt, tehát maradt időm felkészülni a félmaratonra. Ebédeltem és pihentem a rajtig. Eközben megérkeztek a futók is, akik csak a félmaratonra vagy kisebb távra neveztek. Ugyan pihentem, de a meleg és a terep eléggé megviselt, így csupán teljesíteni szerettem volna, nem vágytam csúcsidőt futni. Felsorakoztak a lelkes és pihent futók; alig voltunk, akik nem annyira mosolygósan álltunk a rajthoz. Ismét eldörrent a rajtpisztoly, és mint legtöbbször, a tömeg ismét vitt magával; ami már a második 7 km-es körnél visszaütött, hiszen már nem tudtam tartani a tempót. Ekkor picit visszább vettem, és arra gondoltam, hogy most nem az időért futok, kipróbálom azt a bizonyos örömfutást, amiről beszélnek: amikor egy olyan tempót választasz, hogy úgy érzed, a világból is ki tudnál futni. Nem is kell mondanom, hogy a hőség és a fullasztó por még mindig jelen volt, de az egyik lépés követte a másikat, neki kezdtem a 3. körnek, így az utolsó 7 km-nek. Nem tudom megmondani pontosan, mi váltotta ki belőlem, - a szurkolók bíztatása, vagy éppen a versenytársak lelkes irama - de ismét vérszemet kaptam, és elkezdtem tempósabban szedni a lábaimat. Az egyik frissítőnél, - még volt hátra 5 km – csatlakozott egy középkorú versenytárs, akivel egy tempóval futottunk. Azt hittem, hogy le akar előzni, így még jobban diktáltam az iramot, azonban ő rendre ott volt mellettem, és tartotta a lépést. Akkora lendülettel haladtunk, hogy azt vettem észre, hogy kezdjük beérni a versenyzőket; ő jobbról került, én meg balról, majd ismét egymás mellett futottunk. Igazság szerint olyan volt, mintha 5 km-nél a cél előtt elkezdtünk volna hajrázni. Éreztem, hogy már nem bírom, hogy lassan a torkomban ver a szívem, de akkor se lassítottam. A km-k csak fogytak, és mi rendületlenül egymás mellett haladtunk. Végre megpillantottam a versenyközpontot, még 300 m lehetett a célig, amikor elkezdtem még jobban gyorsítani. A „vetélytárs” lemaradt, az utolsó 50 m-t így egyedül tettem meg, azaz ott még egy kedves hölgyet elkerültem, majd büszkén haladtam át a célvonalon. Ismét jó volt hallani a nevem, és hogy pusztatlont teljesítettem, sőt, hogy esélyes vagyok a dobogóra – gondoltam magamban, persze…

    Leadtam a chipet és azon gondolkodtam, hogy maradjak-e eredményhirdetésre vagy sem. Ekkor hallottam ismét a nevem, hogy készüljek a pusztatlon eredményhirdetésére. Nem hittem a fülemnek, azonban öt percre rá ismét hallottam, de még mindig nem hittem el, hogy valóban dobogós lettem. Már kezdtem beleélni magam, hogy sikerül felállni a pódiumra, mikor is ismét megszólalt a szpíker, közölvén, hogy felülvizsgálás történt, és mondja újból a neveket, akik készülődhetnek a díjátadásra. Mondanom sem kell, hogy itt már nem szerepeltem. Nem is csalódott, hanem inkább dühös lettem, mivel én megtettem mindent.  Aznap ez a teljesítmény tükrözte a felkészülésemet, szóval nem emiatt, hanem az adminisztrálás miatt. Utólag kiderült, hogy csupán 42 másodperccel maradtam el a 3. helyezettől. Természetesen büszke vagyok erre az eredményre is. Jövőre elcsípem a dobogó valamelyik fokát.

    Ez az egész napos sportfesztivál kiválóan telt, és a BSI-től már a megszokott módon, gördülékenyen és zökkenőmentesen zajlott minden. Mindkét szám után egy fából készült érmet kaptam a nyakamba, ami nagyon szépen mutat idehaza a „gyűjteményemben”.