Budapest - Spar Maraton

Elvárások nélkül futni…

    Idén áprilisban futottam le életem első maratonját, amin nagyon megszenvedtem. Minden körülménytől eltekintve szép idővel zártam a Maratonman tavaszi futamát, azaz sikerült 3.41.19-es időt elérnem, s ezáltal átestem a tűzkeresztségen és maratonmanné váltam. A következő maratoni távom szintén a Balaton egyik legcsodásabb helyén, Balatonfüreden várt rám. Az edzéseket sikerült a tervnek megfelelően kivitelezni, minden nagyon jól haladt. Álmodtam egy nagyot, mégpedig azt, hogy beférek 3.30 alá. Sajnos azonban hiába voltam jó formában, hiába voltam felkészülve, az álom idő eléréséhez kellett volna még egy kicsi. A nagy hőség keresztülhúzta a számításaimat, nem sikerült úgy futnom, ahogy szerettem volna. Lassacskán viszont elérkezett a harmadik maraton...  És nem, most sem sikerült, csupán azzal a különbséggel, hogy most semmilyen edzésterv nem volt, rengeteg sérüléssel kellett szembenéznem, picit megálljt parancsolt a szervezetem, sok volt neki a nyáron felhalmozott versenyek mennyisége, illetve minősége. Mondhatnám, hogy igyekeztem szinten tartani a kondíciómat, de az edzések számából, valamint fajtájából kiindulva még ezt sem merném kijelenteni. Szintén megvolt már rég az előnevezésem a Spar maratonra, így semmiképp nem hagytam volna ki, de tény, hogy nagyon jót tett a kis kényszerpihenő. Két héttel a verseny előtt már nem fájt se a térdem, se a derekam, így sikerült egyszer futnom 34 km-t. Tehát valóban elég karcsúra sikerült ez a felkészülés. Dejavu érzésem volt, mint a Nike félmaratonon: semmi para, semmi elvárás, csupán rajthoz állni és lefutni.

    A Petőfi Csarnokban öltöztem, amikor is hívott Bálint, hogy merre egerészek, mert lassan idő van... Leadtam a ruhatárban a cuccaimat, összefutottunk, majd a találkozási ponthoz mentünk, ahol már Vancsi melegített, valamint várt ránk az egy fős szurkoló gárdánk, Zsú. Annyira elpoénkodtuk az időt, hogy arra lettünk figyelmesek, hogy a szpíker bemondta a rajtidőt, ami csupán 2 perc volt.

Nyakunkba vettük a lábunkat, és igyekeztünk a szurkoló tömegen átverekedni magunkat. Nem találtuk a zónán belüli kiskaput, így átmásztunk a kordonon, majd megkezdtük a visszaszámlálást. Bálint hátrább indult, Vancsival mi a 3-as zónából. A dudaszó elhangzását követően elrajtolt a rekord számú versenyző, ki váltóban, ki egyéniben, hogy legyőzze a kitűzött távot. Alig kanyarodtunk ki a Hősök teréről, máris egy dj keverte a mixet, fokozva a hangulatot. Később a Budapesti Operettszínház Énekkara buzdította a hömpölygő tömeget a Nagymező utca-Andrássy út sarkánál. Ekkor még nem is kellett zene, a nem túl gyors tempó mellett élveztük ezt az egész közeget. Vancsival közben picit kommunikáltunk, persze azért odafigyelve a pulzusra. Mivel nem tudtam milyen formában vagyok, meg amúgy se akartam az elejét elfutni, így bőven kiegyeztem a 150 pulzus mellett. Találkoztunk óriás kürtöskalács emberrel, meg rubik kockával, de még egy spártai légióval is. Eszméletlen, hogy az emberek mit ki nem találnak, milyen is az, amikor az elszántság párosul a hülyeséggel és már csak buliból csinálják az egészet. Remek volt a hangulat, a reggeli köd is felszállt szép lassan, előbújt a nap, amely kezdte melegíteni a társaságot. Leértünk a rakpartra, olyan 7 km-nél lehettünk, amikor mondtam Vancsinak poénosan, hogy na, még 1 km és elkezdek hajrázni. A 8. km-nél már tényleg úgy éreztem, hogy nekem menni kell, növelni kell a tempón. Elköszöntem és hozzátettem még azt is, hogy előfordulhat, hogy még beér, mert elfogyok időközben. Elindítottam a kis zenémet, amire általában edzek, felvettem egy tempót, majd elkezdődött az előzési folyamat. Szépen haladtam, de ismét Dejavu, ismét Nike és ismét mellékhelyiség probléma. Elég sokára jött a frissítő pont, ami után végre felbukkantak az ilyenkor aranyat érő toitoik. Veszítettem minimum 2-3 percet, újra azokat a futókat hagytam le, akiket már egyszer elkerültem. Nyilván lassultam, de még 30 felett is egész jó tempóval haladtam; csodálkoztam is, hogy még nem savasodtam be annyira, hogy a lábaimat már horgonyként kelljen vonszolnom a betonon. Néha egy-egy fordítónál szembejöttek a fehér lufis iramfutók, a 3.30-as segítők. Tudtam, hogy esélyem sincs utolérni őket, meg hogy most a felkészüléshez mérten jó lesz, ha 4 órán belül leszek, de mivel még 32 km-nél sem volt semmi különösebb problémám, ezért igyekeztem minél jobban lefaragni az időből. Telt-múlt az idő, fogytak a km-k, viszont melegebb is lett, ennek köszönhetően többet is kellett innom a frissítőállomásokon. A 36. km környékén már éreztem, hogy jó lenne, ha látnám a célkaput, de biza az még elég messze volt. Ilyenkor minden egyes lépés számít; az, hogy milyen hosszú, mennyire gyors. A 38. km-nél elkerült egy váltós lány, akinek a tempója sokkal gyorsabb volt az enyémnél; utólag nem is értem, hogy miért mentem utána. Igyekeztem felvenni a ritmust, amit diktált, gondoltam, ezt még bírni fogom. Egy darabig ment is a dolog, de rohamosan kezdtem savasodni, elkezdett nőni a távolság kettőnk között, és a 40. km-nél leesett a cukrom egy pillanatra. Úgy véltem, ennek fele se tréfa, így még inkább visszavettem a tempóból. Ekkor pillantottam meg egy hölgyet az út szélén ülve, aki szintén rosszul lett, de szerencsére már ott volt a segítség. Kb. 1 km-t kocogtam, ezalatt ismét magamhoz tértem, melynek következtében a versenyt már széles mosollyal és elég jó idővel (3.37.02) fejeztem be.

    A csomagosztást követően megvártam a többieket a találkozási pontnál, nemsokára megérkeztek, és megbeszéltük a tapasztalatokat. De itt meg nincs vége a történetnek… Bálintnak ez volt az első maratonja, nagyon szép időt futott. A versenyt követően egy meglepetéssel rukkolt elő: általa készített lasagne-t hozott mindannyiunk számára, hogy gyorsan tudjuk pótolni a szénhidrátokat. Leheveredtünk a fűre és megebédeltünk, mennyei volt.

    A szervezésről annyit említenék meg, hogy látszik, a BSI vérébe van ez az egész. Folyamatosan rekord számú rendezvényeket bonyolítanak le mindenfele fennakadás nélkül. Egy jól összeszokott csapatról van szó, akik hatékonyan és gördülékenyen működnek együtt a siker érdekében.