Budapest - Nike Félmaraton
Fuss Budapest - A legyőzhető távolság
Teljesítsd Te is a legyőzhető távolságot - szerepelt a BSI felhívásában, amely egyben a 28. alkalommal megrendezésre kerülő Nike félmaraton szlogenje is volt. Számomra már nem kérdés, hogy le tudok-e futni 21 km-t, viszont mégis minden egyes félmaraton egy újabb kihívást jelent. Jogos a kérdés, hogy akkor mi ebbe a slusszpoén, nem válik-e unalmassá? A válasz szerintem egyértelmű: mivel az ember mindig jobb és jobb akar lenni másoknál, de főleg önmagánál, így folyamatosan verseng saját magával, s ezáltal az idővel... Így tehát a kérdés pár verseny után nem az, hogy le tudod-e futni, hanem hogy mennyi idő alatt futod le. Egy kedves futó ismerősöm a Velencei-tó körüli futásnál (ez egy edzőkör volt - készülés a Spar maratonra) azt kérdezte, hogy milyen időt tervezek a 28 km-es táv teljesítéséhez. Azt feleltem, hogy most kivételesen nincs kitűzött célom, mire ő, hogy olyan nincs, mindig tervezünk. Valóban, minden egyes futó leginkább időre fut, lehet az profi atléta vagy éppen egy amatőr kétgyerekes anya. A különböző marketing szövegekben fellelhető az a mondat is, hogy nem az számít, milyen gyorsan futsz, hanem az, hogy milyen messzire, meg mindegy, hogy 3-as vagy 8-as átlaggal futod az 1 km-t, a lényeg, hogy fuss. Ez természetesen így is van, de aki már elkezdte a futást és ráérzett az ízére, annak a szíve legmélyén a cél az adott táv egy adott időn belüli teljesítése (nyilván mindenkinek a saját edzettségi szintjéhez mérten).
Picit elidőztem az időn... Ennek az az oka, hogy ezen a versenyen valóban úgy álltam rajthoz, hogy nem számít az eredmény, csak az, hogy célba érjek. Elég komoly izomgyulladással küszködtem, - amit még a 24 óra bringának köszönhettem - mivel nem sikerült felépülnöm teljesen két hét alatt, a verseny napjáig. Bevallom, nem sok kedvem volt rajthoz állni, többek között a sérülés miatt. Azonban mivel már rég megvolt az előnevezésem, úgy döntöttem, hogy csak azért is lekocogom a távot.
A rajtcsomag felvételét nem hagytam az utolsó percre, így a verseny napján nem maradt más dolgom, mint az öltözködés és a bemelegítés. El is kezdtem hát melegíteni, amikor megérkezett Bálint - jó pár versenyen vagyunk már túl együtt - és a szokásos higgadtságával elkezdett ő is öltözködni. Rajt előtt még próbáltuk felkutatni Vancsit, de mivel nem sok sikerrel jártunk, megbeszéltük, hogy verseny után hol találkozunk, és mindenki beállt a maga rajtzónájába.
Rengeteg versenyző volt, csupán az egyéniben teljesítők száma meghaladta a 7 300 főt, és összesen 12 850 futó nevezett erre a félmaratonra. Biztonság szempontjából szakaszos rajtot indítottak, pár percet vártak az időzónák között. Nevezéskor mindig le kell adni a tervezett időt, ennek alapján kategorizálnak be a zónákba. Anno 1:45 alatt terveztem, ismét a zöld 2-es zónából indulhattam.
Eldörrent a rajtpisztoly, elindultak a piros 1-ek. Mi, a 2-ek, előrébb araszoltunk és vártuk az újabb indítást, ami pár percen belül meg is történt. Ekkora futósereget még nem láttam, de ekkora szurkolói gárdát sem. Már az első pár száz méteren éreztem, hogy kár lett volna kihagyni ezt a hatalmas bulit. Viszont valóban nagyon lightosan indultam, alig volt 152 a pulzusom. Nézelődtem, visszaintegettem a szurkolóknak, tehát elvoltam, mint a befőtt. A 2. km környékén már éreztem, hogy hiba volt annyit kortyolgatni bemelegítés közben. Ekkor még futottam tovább, de már nagyon vártam a következő lehetőséget, ahol meglátogathatok egy toitoi-t. Már a rakparton futottunk, amikor újabb alkalom kínálkozott elvonulni a természet lágy ölére. Meg is tettem volna, de a kihelyezett 3 db illemhely mindegyike foglalt volt. Nagyon vicces helyzet alakult ki, mivel ott toporogtam, várva a soromra, miközben futók tömkelege haladt el mellettem. Végre bejutottam, és elintéztem a folyó ügyeim, majd ismét visszaálltam a pályára és haladtam a kis tempómban, annyira, hogy ne fájjon a lábam.
A 7-8. km között kezdtem megunni a tempót és ezzel egyidőben a futást is. Elhatároztam, hogy a fennmaradó távot lefutom, és nem kocogok tovább. Elkezdtem gyorsítani, hosszabbakat lépni, a pulzusom is szépen emelkedett, melynek következtében pár km után a lábamban is jelentkezett a fájdalom. Azonban nagyon tetszett az a látvány, hogy az út bal oldalán szaladok, kerülve számos versenytársat, akik a jobb oldalon futottak. A fájdalom ellenére kezdtem ismét jól érezni magam a bőrömben. Igaz, a fáradtság érzete is megjelent, de a km-k is fogytak. A szurkolók és a zenészek sokat segítettek, remek hangulatot varázsoltak, bíztatásuk aranyat ért. Már közel jártunk a Hősök teréhez, meg is pillantottam a táblán, hogy 19, ami azt jelentette, hogy már csak 2 km és pár lépés volt hátra. Az amúgy is gyors tempót kezdtem növelni, ezzel elindult a hajrá. A 20. km környékén hagytam le az 1:45-ös iramfutókat. Már csak egy bal, meg egy jobb kanyar és a hosszú egyenes volt hátra. Majdnem szó szerint sprintelve fejeztem be a versenyt 194-es pulzus mellett, teszem hozzá ennyit még nem mért az órám.
A szárnyas cipős érmet, valamint a befutócsomagot átvettem, majd elindultam a találkozási ponthoz. Elkezdtem lenyújtani, és máris érkezett Bálint, hamarosan találkoztunk Vancsival is; majd egy kis storyzgatás után szépen mindenki ment a saját dolgára.
Mikor hazaértem, kaptam a tragikus hírt, hogy egy külföldi fiatalember életét vesztette a Nike félmaratonon. A 20. km-nél összeesett, és már nem tudták megmenteni az életét a gyors orvosi intézkedés ellenére sem. Megállt a szíve, többé már nem dobog ebben az életben… de én hiszem, hogy ott fent már készül az újabb futásra...
Az időre visszatérve: Vancsié lett a legjobb hármunk közül (1:40:33), Bálint 1:44:11–es idővel haladt át a célon, jómagam 1:41:11 alatt futottam le a távot. Mindhárman javítottunk az egyéni időnkön.
Sok mindent elmondhatok erről a versenyemről, de azt mindenképp, hogy kár lett volna kihagyni. A BSI–t nem fényezném különösebben, a már megszokott remek színvonalát nyújtotta.
