Budapest – III. Classic BALBOA

A budapesti Balboa Kör és még egy kicsi

    Ez volt az első tél, amit végigedzettem. Na jó, az itteni telet nem mondanám fagyos télnek; inkább úgy fogalmaznék, hogy az otthoni (székelyföldi) -18 fokos hidegben való edzések rávilágítottak arra, hogy megfelelő öltözékkel, no meg lelkesedéssel nem fagy halálra az ember, ha télen is edz. Így már gyerekjáték volt visszatérve a 0 fok körüli hőmérsékletben futkározni és nem papírkutyaként a négy fal között gubbasztani és várni a jó időre.

    Nem volt kérdés tehát, hogy idén most már kötelességem volt részt venni a III. Classic BALBOA közösségi futáson, melyet - a hagyományokat követve -, február közepén rendeztek meg. Az esemény Balboa Kör néven is ismert, melyet a híres Rocky film ihletett, mivel a filmben is, főhősünk a philadelphiai lépcsők tetején fejezte be edzését és emelte magasba öklét. Remélem erre a jelenetre mindenki emlékszik, és tudja, miről beszélek, amikor azt mondom Rocky, azaz Rocky Balboa; mert ha nem, akkor írjátok fel szépen a bakancslistátokra a filmek megnézését (akár kölcsön is tudom adni).

    A téli alapozásra, edzésekre visszatérve: ha az ember néhány szabályt betart, akkor valóban nem lehet gond. Ilyen pl: ha egyszer elindultál a hidegbe, akkor ne állj meg 1 percnél tovább, mindig úgy válaszd meg az útszakaszokat, hogy azokat egy huzamra tudd is teljesíteni, azaz háztól házig fuss. Így elkerülheted a tüdőgyuszit. Szóval ez nem az a kategória, hogy futok egy szigetkört és utána kiülök napozni és mire hazaérek már meg is száradtam.

Másik opció (pl versenyen), hogy gyorsan leveted a vizes gúnyákat és nem, nem maradsz meztelen, hanem átöltözöl meleg ruhába és ismét elkerülted tüdőgyurkát. Én bevallom, hogy nem szívlelem az előbb említett betegség semmilyen formáját, így csak az első opció maradt számomra (általában nincs ruhatár/csomagmegőrzés a közösségi futásokon). Persze lehet mondani, hogy akkor nem a Classic Balboát teljesítettem; én erre meg azt mondom, hogy de igen, csak oda is futottam, meg haza is.

    Legalábbis ez volt a terv, hogy felcuccolok, rajt időpontjára odafutok, elrajtolunk és majd a végén, a finish után hazafutok. Szép is lett volna, ha ilyen egyszerűen ment volna, ahogy elgondoltam. Pedig az indulás, pici csúszással, de a tervnek megfelelően indult, 8 előtt otthonról elstartoltam és kb egy órát terveztem, hogy a rajt helyszínére kiérek. Csak épp azt nem kalkuláltam bele, hogy az utolsó 3 km az elég komoly emelkedő. Szedtem is a végén a lábam rendesen, de így is lekéstem a rajtot egy jó 10 perccel. Nem volt bátorságom a célkapun átmenni és a többiek után futni a megjelölt útvonalon, inkább arra gondoltam, hogy egy kis kerülővel majd oldalból becsatlakozok. Mint utólag kiderült, rossz ösvényt választottam, mert csak futottam és futottam, de balboasok sehol. Kiértem egy nagy tisztásra, ahonnan mindent be lehetett látni, de egy-két kutyasétáltató és túrázós emberkén kívül nem láttam senkit. Ekkor már le is tettem arról, hogy beérem a többieket. Előkaptam a GPS-t, hátha majd ő jobban tudja, hol vagyok, mert nekem fogalmam sem volt róla.

    Nagyjából bemértem, hogy merre kéne futnom a János-hegy felé, mert azért nem tettem le a dologról, hogy szívok egy kis magaslati levegőt a sok szmog után. Néha azért megnéztem, hogy jó úton haladok-e, de amikor messziről már láttam az Erzsébet kilátót, onnan már nehéz lett volna eltéveszteni a célpontot (de nem lehetetlen).

    Futottam is a tempómban célirányosan, amennyire lehetett az utcáktól, és láss csodát: az erdőben kereszteztem a Balboa útvonalát, felismertem a jelzést és arra vettem az irányt. Pár száz méter után utol értem a balboas csapat végét. Mivel nem én voltam a záróbusz, ezért nem vettem fel őket, csak simán elhaladtam mellettük. Ekkor jöttek a leggyorsabbak lefelé, mint a puskagolyó. Szerencsére nem történt nagyobb baleset, mint egy-két seggre huppanás, mert ezen a szakaszon tiszta jég volt az ösvény. Volt, aki bozótharcot folytatott a tovább haladás reményében, mások meg a „seggszánkót” alkalmazták a lesikláshoz. A felfele úton én is azon agyaltam, hogy melyik módszerrel hatásosabb lejutni a hegyről. Igaz, még korai volt ezen gondolkodni, hisz még a felénél se tartottam.

    Egy-két megcsúszás után én is felértem a csúcsra és magasba tartottam a kezem (ha már egyszer fotóztak). A lefele út is izgalmasra sikerült, hisz egyre több futót értem be és külön kihívás volt őket megelőzni azon a terepen. Szerencsére senkit nem löktem fel siettemben, nem kiabált utánam egy balboás sem, hacsak azt nem, hogy „Te már a második kört futod?”

    A csúszós, havas terep után hirtelen kitavaszodott, nyoma se volt a télnek. Lehetett volna növelni a tempót, csakhogy visszafele is elég technikás volt a pálya, nem kevés szinttel, és arra kellett gondolnom, hogy nekem van még a cél után egy 10 km-em hazáig.

    A buli hangulat már messziről hallatszott, sok balboás már túl volt a körén és ünnepeltek. Áthaladtam a célkapun, de nem is időztem sokat, indultam tovább. A lefele úton még fuvarom is akadt, de nem éltem vele, hisz nem kocsikázni jöttem, hanem futni. Itt még nagy mellénnyel tettem egyik lábam a másik után, nem sejtve, milyen meglepetést tartogat még számomra ez a csodálatos kör. Úgy esett, hogy még volt hátra 7 km-em, amikor már hiába szívtam a vízestartály csövét, mert már nem jött belőle semmi. Egyre inkább éreztem, hogy jó volna valamit innom. Akárcsak a Yours Trulynál, ismét nem volt nálam egy fitying se. Így a vásárlás kiesett. Kutak nem nagyon voltak, pedig eléggé kémleltem. A végén már arra gondoltam, hogy elkezdek koldulni, hátha valaki megszán, de természetesen elvetettem az ötletet, pedig szerintem sokan nevettek volna egyet a sztorimon és adtak volna egy vízre valót.

    Végül szerencsésen hazabattyogtam, és a Balboa Köröm pedig 46,9 km-re sikeredett 4:56:51 alatt. Egyet viszont megtanultam: már soha nem indulok el pénz nélkül…