BRM 300 - Tour de Bakony

"Ott vagyunk már?"

    "Ott vagyunk már?" - tettem fel a kérdést Bálintnak este tíz órakor a vonatállomás büféjében 300 km tekerés után - "Igen, most már ott vagyunk" - felelte büszkén és elégedetten.

    A helyszín Székesfehérvár, szombat reggel fél öt van és szól az ébresztő. Álmosan kászálódunk ki az ágyból, hisz csak öt órát aludtunk. Magunkra öltjük a biciklis mezt és kimegyünk a portára becsekkolni a teljesítménytúrára. Leadjuk a nevezési lapot és megkapjuk a pecsételős kártyát, amit az ellenőrző pontokon kell majd hitelesítenünk. Pár társunk már útnak indult, pár csak most érkezett és intézik a regisztrációt. Elindulunk mi is, hisz ugyan nem verseny, nem számít az idő, de mégis van korlát: 20 óra van megadva a túra teljesítésére. Még alszik a város, csupán a mi nevetésünktől hangos az utca, ahogyan elhagyjuk a rajtzónát. "Ott vagyunk már?" - kérdem Bálintot 3 km után, pedig tudom nagyon jól, hogy 100x ennyi van még hátra. Vidáman és lelkesen feleli: "Nem, nem vagyunk ott" - és nevetünk, tisztában vagyunk azzal, hogy nem kis fába vágtuk a fejszénket.

    A túrán öt ellenőrzési pont volt és minden egyes szakaszhoz részletes leírást kaptunk, tanácsokat és ajánlott útvonalat. Az első ellenőrzési pontot leszámítva (a Kőris hegyi pontnál egy állványon, egy dobozban volt a kéktúra pecsétje - magunknak kellett rányomni a kis kártyánkra) az egyes településeken, különböző vendéglátói egységeket kellett felkutatnunk egy-egy pecsétért. Frissítő állomások hiányában, magunknak kellett gondoskodnunk a napi elveszített kalória pótlásáról, ami a végén igencsak szegényesre sikeredett.

    81 km-nél jártunk, - ami a leírás szerint kemény terepnek számít, mivel több emelkedő is színesítette ezt a szakaszt - utunk pedig a Kőris-hegyre vezetett. Habár kora reggel még elég szeles volt az időjárás és valóban sok emelkedővel találkoztunk, ez nem látszott meg rajtunk és lendületesen vágtunk neki a 8 km hosszúságú hegyi szakasznak. Útközben megelőztünk pár túra-társat, viszont találkoztunk olyanokkal is, akik már a hegyről lefele gurultak. A szerpentines rész, - a vége fele - sokkal meredekebb volt, mint a felvezető szakasz, mire kiértünk a csúcsra rendesen megizzadtunk és elfáradtunk. Rányomtuk az első pecsétünket a kis papirkánkra majd egyet reggeliztünk a hűs árnyékban. Már indultunk volna visszafele, amikor egy Mercedes gépjármű bukkant fel. Nem értettük eleinte a dolgot, mivel nem ez a kilátó rész, itt nincs semmi, csak egy radar állomás. Gondoltuk, hogy eltévedtek és nem ez volt az úticéljuk. Poénosan odaszóltam Bálintnak, hogy "na jöttek ezek is pecsételni", a többiek is nevettek, de leesett az állunk, amikor a kis "túra csapat" hölgy tagja rezzenéstelen arccal kiszállt az autóból és odament a pecsételőhőz. Az még furább volt, hogy ugyanolyan kártyát pecsételt le, mint amilyen nekünk is van. De nem foglalkoztunk különösebben a dologgal, folytattuk utunkat és célba vettük Döbröntét, a második ellenőrzési pontot. Ez a szakasz csupán 48 km hosszúságú volt viszont borzalmas útviszonyok mellett kellett tekernünk és bármennyire is óvatosan gurultunk, minimális sebességgel, Bálint hátsó kereke szisszent egyet és pillanatok alatt le is engedett. Kapott egy defektet, megesik bárkivel: elő a készletet, a vadonatúj Continental belsőt és csere megtörténik, jöhet a pumpálás. Hopp-hopp, a nem mondható olcsó gumi elengedi a levegőt, határozott mozdulattal a pompát a földre tesz és picit ingerlékeny hangnemben a noname belsőt elővesz, ismét kicserél és elkezd pumpálni. Ez most már jó lesz, de mini pumpával esélytelen az optimális 8bar-ra fújni a kereket. Igyekeztünk minél jobban megnövelni a nyomást, segítettem én is a fújásban, de Bálint felkiáltott: "Állj, állj! Ne fúj többet!" Nem értettem a dolgot és csak akkor szembesültem igazán a probléma forrásával, ami rányomta a bélyegjét a további utunkra, amikor láttam, hogy pár mm hasadás van a külső gumin és ezáltal a belső kitüremkedik belőle. Ha ez a rés a futófelületen van, akkor biztos fel kellett volna adjuk a túrát. Igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkora már elkezdtem fájlalni a jobb térdem és egyedül biztosan nem folytattam volna tovább. Bálint elcsomagolt mindent, visszapattant a nyeregbe, hogy induljunk tovább, hisz még a felénél sem tartunk. A feladat adott volt: teljesíteni a kitűzött távot, s habár reggel még úgy vágtunk neki az útnak, hogy 12-13 óra alatt lenyomjuk és nem a szintidőre hajtunk, ez abban a pillanatban megváltozott, mivel az adott kerékkel életveszélyes lett volna lejtőkön 70 km/h sebességgel száguldozni, amit egyébként az ilyen versenygépek simán megfognak. Nem tehettünk mást, még a lejtőkön sem haladtunk igazán, folyamatosan fékeznünk kellett és tartani a 35-40 km/h sebességet, amit még biztonságosnak ítéltünk meg.

    A második ellenőrző ponthoz érve, a hotel előtt parkolt az ismerős autó. Éppen "pihentek a túrázok", gondolom nagyon el voltak fáradva. Akkor sem, meg most sem értjük a dolgot, hogy mire volt jó elpocsékolni 16 órát arra, hogy körbekocsikázzanak 300 km-t úgy, hogy még az időre is figyeltek, mert kb. a mi időnkkel "teljesítették" a tourt-t. A túra teljesítőinek egy oklevél illetve emlék érem jár, amit utólag kapunk meg postán, semmi egyéb jutalom, egyéb kinevezés nem illet meg. Egy fotót azért lőttünk, megörökítettük a "csalást", hogy milyen nevezetes eseményen vettünk részt, ahol megéri kockáztatni is. A szervezővel váltottam pár levelet és az esetre ő is csak annyit tudott reagálni, hogy jelezte a franciák felé a dolgot (Franciaországból indult el ez a túra mánia) és viccesen hozzáfűzte, hogy következőkor a BRM dopping botrányokról lesz híres.

    Megkaptuk a második pecsétünket és jöhetett a harmadik szakasz, egy még rövidebb, 31 km-es út, aminek végén a hangulatos Puttonyos Kocsmát kellett keresnünk. A továbbiakban az aszfalt minősége elfogadható volt, viszont a sors úgy gondolta, hogy még így is könnyen túl leszünk az egészen, tesz bele még egy kis csavart. Kiértünk Döbröntéről és Bálint szólt, hogy ismét gond van, szinte lapos volt a hátsó kereke. Ismét felfújta 4 bárig, majd tekertünk tovább, de mint említettem nem úsztuk meg ennyivel a dolgot, minden 15-20 km után pumpálnia kellett a kereket, mert folyamatosan engedett.

    Az újabb ellenőrző pont még egy 31 km-es szakasz volt, már 200 km-nél jártunk és Ajka határában a Park Vendéglőnél tudtuk begyűjteni a következő stemplinket. Itt már eléggé ki voltunk merülve, az idővel meg el voltunk csúszva. Táplálékbevitelt követően illetve a pumpálás után Veszprém-Kádárta felé vettük utunkat. Az itiner (útleírás) szerint közép nehézségű szakasszal kellett szembenéznünk, ami 49 km volt. A leírásban csak az nem szerepelt, hogy szintén nem országúti kerékpárra tervezték ezt a szakaszt. Nekivágtunk ugyan, de a felénél volt egy elágazás és úgy döntöttünk, hogy nem követjük tovább az ajánlott útvonalat, hanem kimegyünk a főútra. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult, ugyan km-ben nem nyertünk semmit és nem is ez volt a cél, de sokkal jobban tudtunk haladni az út minősége miatt. Beértünk Veszprémbe és már annyira fáradtak voltunk, hogy a hosszú keresgélés ellenére elmentünk az ellenőrző pont mellett. Az útbaigazítás után ráleltünk az utolsó előtti pecsételős helyre is. Már csak egy 53 km etap volt hátra, egy utolsó hajrá és megvan a 300; csupán ez lebegett előttünk. Miután felemésztettük az utolsó tartalékainkat, nekivágtunk az utolsó szakasznak, ami könnyűnek ígérkezett, mégis közös megegyezés alapján maradtunk a főútvonalon és nem követtük az itiner javaslatát. Igyekeznünk kellett, mert kezdett ránk esteledni és már fizikailag, szellemileg is kimerültek voltunk. Egy jó tempó után megpillantottuk a Székesfehérvár táblát és a boldogsághormonok csak úgy feltörtek belőlünk, már csak egy-két utca, egy-két kanyar és elérjük a célállomást. Sötét volt, az utca lámpái világítottak, fényt adva az utolsó pár méterhez, a parkolóban páran már a bicajokat rögzítették az autóhoz és készülődtek haza. Nekünk is már csak az utolsó pecsét megszerzése maradt hátra illetve kiérni a vonatállomásra, hogy még aznap haza tudjunk utazni...

- Ott vagyunk már? - teszem fel a napközben is sokszor ismételt kérdést a vonatállomáson.
- Igen, most már ott vagyunk! - feleli Bálint fáradt de csillogó szemekkel.
- Együnk valamit, mert kopog a szemem az éhségtől. Akkor jövőre végig toljuk az összes BRM távot?
- Majd holnap tedd fel ismét ezt a kérdést...