Tiszafüred - Tour de Tisza-tó

Életem első kerékpáros versenye

    Egy hete vettem részt életem első nagyobb túráján, ahol is körbebicikliztük a Balatont. A  profi szervezésnek, a jó időnek és a klassz társaságnak köszönhetően  feledhetetlen élményekkel gazdagodtam. Úgy alakult, hogy pár napra rá ismét egy túrán jeleskedtem, ahol szintén sikerült 200 km fölött tekerni. Ezekkel a szervezett túrákkal és a saját egyéni 175 km-el vágtam neki életem első kerékpáros versenyének, mondhatni felkészületlenül. A helyszín, Tiszafüred volt, festői tájjal és barátságos emberekkel. A 6. alkalommal megrendezett Intersport Tour de Tisza-tó rendezvényén mutatkoztam be először a versenykerékpár sportágába egy nagyon jó időeredménnyel a felkészületlenségem ellenére.

    Mivel a vonat menetrendjét nem tudtam összeegyeztetni a verseny rajtidejével, így egy nappal korábban leutaztam és az éjszakát egy campingben töltöttem. Nem bántam meg, hiszen Tiszafüreden még sose jártam, a szállás elfoglalása után felderíthettem a környéket. Kis barangolást követően elkezdett már sötétedni, visszatértem a campingbe, ahol új embereket ismerhettem meg. Egy négy főből álló baráti társasággal futottam össze a campingbe, de ez a véletlen műve vagy nevezhetjük a sors kezének is, mivel igazi sporttársakra leltem. Előző hetem elég zsúfoltra sikeredett, így nem volt időm eljutni egy szervizbe láncolaj beszerzése végett. Abban reménykedtem, hogy valaki csak megszán és kisegít pár csepp olajjal. Szerencsém volt, mert nevezetesen Mészáros Bálint volt a megmentőm, aki megosztotta velem a lánc-sprayét. Így még aznap este lekezeltük a láncot és nyugodt szívvel tehettem le a fejem a párnára, hogy a kerékpárommal minden a legnagyobb rendben van.

    Reggel együtt pótoltuk az éjszaka elvesztett kalóriákat és készültünk a rajtcsomagot átvenni. Ugyan ez volt életem első kerékpár versenye, mégsem volt olyan hatalmas drukk bennem, mint a maratonom előtt, ez talán a társaságnak is köszönhető volt. Igaz, hogy az évek, meg a rutin az újdonsült ismerőseimen jobban látszott, mivel én már rég mezben voltam, ők még napoztak a pázsiton. Nem nagyon kapkodták el a készülődést, ennek köszönhetően sikerült elég hátulról rajtolnunk. Ezzel nincs akkora probléma, csak a felvezető szakaszon és a verseny ideje alatt is kerülgetni kellett a lassabban haladó versenyzőket.

    A tiszafüredi polgármester asszony kezében elsült a rajtpisztoly és elindult a közel 900 fős mezőny, hogy megkerülje a tavat. Oldalról mi is besoroltunk és majdnem 4 percet mutatott már a számláló, amikor áthaladtunk a rajtvonalon. Az út minőségét nem forszíroznám, csupán megemlíteném, hogy ráférne egy kis felújítás; nem országúti kerékpárnak való. Hárman haladtunk együtt (Vancsó Péter, Mészáros Bálint és jómagam), közepes tempó mellett már a felvezető szakaszon rengeteg kerékpárost lehagytunk. Volt akit azért sikerült, mert éppen belső gumit cserélt egy defekt miatt; volt akit azért, mert túraként tekintett erre a versenyre és csak lightosan tekert. Furcsa volt látni, hogy szinte 200-300 méterenként valaki szerelt, de ez sajnos az útviszonyokat minősítette, nem pedig a versenyzőket. Így mi nem kapkodtuk el a tempót, figyeltünk a kátyúkra, nehogy sorstársuk legyünk az "útonállóknak". Ha emlékeim nem csalnak alig járhattunk a 10. km-nél, amikor is elhaladt mellettünk egy baseball sapkás úriember, egy retró bringának mondható kerékpárral. Már nem emlékszem pontosan, talán Bálint volt elől; ő élt a lehetőséggel és beállt a szélárnyékba és felvette a tempót, amit a retró kerékpárosunk diktált. Mi sem szerettünk volna lemaradni Vancsival, így követtük őket. Azelőtt is sok "versenytársunkat" lehagytuk, de ez most picit felgyorsult. Azt vettem észre, hogy egyre több kerékpárost előzünk meg, és kiknek feküdt a tempó, mögöttünk sorakoztak fel. Így egy nagy csoportban, bringások nyelvén élve egy bolyban haladtunk a cél felé. Ugyan meg volt tiltva a triatlonos-, az időmérő, - illetve a könyöklővel ellátott kormány, ennek ellenére visszaélések történtek, ami a versenytársakkal szemben nem volt fair play, nem is beszélve arról, hogy 40 km/h környékén veszélyes a bolyozásban ilyen kormányokkal közlekedni. Egy versenyen, a triatlonon engedélyezett ezek a kormányok használata, de itt a bolyozás van megtiltva.   Nagyon jó tempóban haladtunk, a bolyban könnyű tekerni, a szélárnyékba nem kell akkora erőt kifejteni. A pulzusom a közép zónában volt, tehát akár beszélgetni is tudtam volna. A vezető kerékpárosnak, a mi baseball sapkásunknak, mintha nem is ártott volna a néhol elég erős szembeszél. Rendületlenül tartotta tempóját. Néha, kis időre vette át tőle valaki a vezetést, de megszusszant és új erővel ismét vezette a bolyt. Nekem, azaz nekünk, mindig csak az előttünk levő kerékpárosra kellett figyelnünk. Konkrétan én folyamatosan az előttem lévő hátsó kerekét figyeltem. Önmagában ez is megterhelő, hogy mindvégig egy pontra szegeződik az ember tekintete, illetve mindvégig készültségbe áll. Az ujjak bevetésre készen simultak a fékkaron és közben tekertem az adott tempóval. Állítólag három darab frissítési állomást hagytunk el, amiből én csak egyet érzékeltem. Ebből is látszik, hogy ilyenkor beszűkül minden, nincs külvilág, csak te meg a kerékpárod és az út, semmi más. A hobby kerékpárosokkal ellentétben, nincs idő nézelődni, megcsodálni a tájat. A versenykerékpározásban gyorsan történik minden, és fejben ott kell lenni, összpontosítani kell egész verseny alatt. Már a felénél jártunk, amikor az aszfalt minősége katasztrofálissá vált. Ezen kis szakaszon mindvégig azon gondolkodtam, hogy csak defektet ne kapjak, mert az legalább 10-14 perc pluszt jelent az időben, amíg kicserélem a belső gumit. Így én nem mertem azzal a tempóval menni, mint a többiek, ennek köszönhetően le is maradtam a bolytól. Eléggé lehúzódtam az út szélire, de ott sem  volt megfelelő minőségű a kerékpár út. Természetesen páran hasonlóan gondolkodhattak, mint én, mert ők sem rohantak előre eszeveszettül. A nagy boly ketté vált. Mire megfelelő útviszonyokkal találkoztunk, pár száz méterre elhaladtak tőlünk a többiek. A kettévált boly második felében második lehettem, de már sokkal lassabb tempóval ment az előttem levő. Tudtam, hogy így nem fogjuk utolérni őket és, hogy nem is fogunk így olyan jó időt menni, hisz hátra van még a fél táv. Ezért elhatároztam, hogy megpróbálom utolérni a végét, felváltottam a legmagasabb fokozatra, kiálltam a nyeregből és gyakorlatilag ami a "csövön kifért", tekertem, mint aki az életiért teker. Ez a rövid út tűnt a leghosszabb szakasznak egész verseny alatt. Visszagondolva, kristálytisztán előttem van ez a kis rész, mint egy filmben, lassítva minden mozzanata. Látom, ahogy alattam jobbra-ballra dülöngél a bicikli az iramos hajtás közepette; ahogyan a pulzus órámra tekintek és 182-t mutat 44 km/h sebességgel a nagy szél ellenére; ahogyan visszatekintek és a sarkamba vannak; ahogyan az orromról lecseppen az izzadság. Persze, hogy a versenytársaknak se kellett több, beálltak mögém és követtek. Már alig ötven méterre lehetett a vége, amikor már éreztem, hogy nem megy tovább, hogy ennyi volt, kifulltam, nem akar a távolság csökkenni tovább és láttam, hogy senki nem akar segíteni, vagy nem tud, senki nem veszi át tőlem a vezetést, hogy azt a kevés métert már behozzuk. Ettől feldühödtem egy kicsit és ugyan olyan volt, mintha nem kapnék levegőt, mintha a lábaim már nem akarnának engedelmeskedni, én mégis beleadtam mindent és tekertem tovább. Így sikerült beérnünk a többieket; 2-3 méterrel a vége előtt feltartottam a kezem, jelezve a mögöttem levőknek, hogy fiúk, nekem ez volt a cél, én idáig jöttem és révbe értem, aki akar az mehet tovább, nekem elég ez a tempó. De érdekes mód, senki nem előzött meg, mindenki beérte azzal, hogy újból egyesült a boly. Büszke voltam magamra, hogy ekkorát hajráztam, igaz nem a cél előtt, de ez akkor is hajrá volt számomra. A feladat már csak a pulzus visszanyerése, a normális légzés elérése, illetve a dehidratáltság elleni vízpótlás volt. Ez rövid időn belül sikerült is, újra csak az előttem lévőre kellett figyelnem. Cél előtt 2-3 km-el ismét azt vettem észre, hogy kezd ketté szakadni a társaság; a kettővel előttem levő Vancsi kezdett leszakadni a bolytól. Mivel tudtam, hogy már nincs sok hátra és volt még tartalékom, ezért úgy döntöttem, hogy még mielőtt nagyobb lenne a távolság, ismét nekiiramodok, hogy beérjem a szökevényeket. Kevesebb erőfeszítéssel sikerült a kitűzött feladatot teljesíteni. A célvonalon pedig a végig együtt haladt bollyal gurultam át. Összesítésben a 130. lettem a 897 befutó közül és 14 perccel maradtam el a győztestől. Úgy érzem, hogy sok edzéssel, kitartással van keresnivalóm ebben a sportágban is.

    A BSI -től megszokott, gördülékeny szervezés tekintetében semmilyen negatívumot nem tudok felróni; minden a legnagyobb rendben zajlott. Jövőre nem az időeredményen szeretnénk javítani Bálinttal és Vancsival, hanem egy új sportágat kipróbálni, ami nem más mint a Tour de Tisza-tó szervezésén belül a bringatlon. Elöljáróban csak annyit, hogy hárman leszünk váltóban és csak két biciklink lesz, a csapatunkból egy valaki mindig futni fog...