Kiskunlacháza - 24órabringa
"Az ember tervez, de Isten végez"
Azt gondoltam, hogy az idei ultrakerékpàr verseny egyszerű lesz. Tavaly még az újdonság varázsával hatott, s azt véltem, hogy ha megtartom a múlt év bevált taktikáit s javítok a hibákon, akkor nem érhet meglepetés és majd minden zökkenőmentesen fog menni.
Na, jó...Bevallom, azért izgultam rendesen, megvolt a kellő stressz, hisz csak egyszer adtam ilyen őrültségre a fejem; Magyarországon még gyerek cipőben jár az ultrakerékpározás.
Akárcsak Pályi Csaba, a tavalyi győztes és Magyarország ultrakerékpár csúcstartója, én is győzni mentem ki Kiskunlacházára. Szőnyi Feri szerint is: aki versenyzik, az azért teszi, hogy győzzön. Legyőzheti a távot, a versenytársát, de főként önmagát. Az meg általában másodlagos, hogy ez a győzelem hányadik helyre elegendő.
A "jól bevált" MÁV szolgáltatásait vettem igénybe, hogy megközelítsem a repteret. Szűk egy óra alatt lent is volt Lacházán, onnan még pár km drótszamáron a hangárba költözött versenyközpontig. Már javában tartott az 50 km amatőr verseny, mire odaértem. A 12/24 órás versenyzők készülődtek a nagy eseményre. Csodálom azokat, akik rajt előtt még szunyókáltak; nekem csak arra maradt időm, hogy felvegyem a rajtcsomagot, elfogyasszam a még normális ebédemet, majd gyorsan magamra öltsem a sexy bicikli öltözéket.
Nem mentem a pályát bejárni, hisz a tavalyi volt kiépítve, jól emlékeztem még minden kanyarára. Ehelyett csitítottam magam, hogy ne kapkodjam el az elejét (az első 12 órát :) ), és hogy csak okosan, megfontoltan rójam a köröket és akkor nem lesz baj. Egy izotóniás és -anyukám jóvoltából - egy bodzás kulacs betàrazva, gélek feltankolva - így vártam a rajtot.
Visszaszámlálás nem volt, csupán dudaszó és indult is a mezőny, hogy egy végeláthatatlan tekerésbe kezdjen. Alig telt el 1-2 kör, máris az egyik versenyző hatalmasat bukott, ugyan nem láttam a körülményeket, mire odaértünk, a fűben ült véres fejjel. Szerencsére már sietett hozzá a mentőautó. Remélem, hogy most már jobban van és mielőbbi felépülést kívánok. A következő bukásig sajnos nem kellett sokat várni; azt vettem észre, hogy a szembe jövő boly utolsó versenyzője, kinek első kereke hozzáért az előtte haladó hátsó kerekéhez, egyet cikázott majd egy hatalmasat bukott. A defekteket már meg sem említem ezek után, hisz az a tavaly is velejárója volt a pálya minőségének, holott idén még le is takarították a felületet...
Az első óra után kialakultak a nagy bolyok és csatlakoztam egyhez, holott megfogadtam, hogy nem fogok velük menni, mert visszaüthet, ahogy tavaly történt. De a pulzusom még engedte, hogy eltekergessek a boly közepén. A 180 fokos kanyar után pedig nem gyorsítottam ki, inkább szépen egyenletesen beértem ismét a bolyt, ha esetleg lemaradtam volna tőlük. Gyorsan teltek is így a körök, meg az órák, rendesen fogytak a gélek és az innivalóm is. Szűk négy óra után elpusztítottam minden zacskós eledelt és ideje volt kiállni frissíteni és feltankolni. Feltöltöttem az "éléskamrát", majd felszereltem a lámpát és visszaálltam a pályára. A következő négy órában már kétszer, azaz 2 óránként kigurultam egy picit pihenni. Időközben besötétedett és mindenki tudta, hogy jön nemsokára az éjjeli mumus, mindenkinek a saját mumusa, akivel meg kell küzdenie. De ha csak a mumus környékezte volna a versenyzőket, önmagában elég lett volna a jelenlétében átvészelni az éjfélt. De az időjárás gondoskodott róla, hogy ne ragadjon le a szemünk, eleinte csak szitált az eső, majd szépen fokozatosan rákezdett. Már késő lett volna kimennem az esőkabátért, így tekertem, amíg volt ennivalóm és amíg bírtam.
Innen már az emlékek nem tiszták, azaz már nem tudom megmondani, hogy melyik esemény mikor történt. Az biztos, hogy voltak versenyzők, akikkel már a pályán többet nem találkoztam (volt aki jobbnak látta abbahagyni, volt aki csak az éjszaka nem tekert az esőben). Viszont hajnali 3kor a 12 órás futam után eléggé megcsappant a versenyzők száma. Már nem voltak bolyok, ha igen, akkor is pár főből álltak és váltósok alkották, azaz nekem már gyorsak voltak 12 óra tekerés után, így egymagam róttam a köröket. Sötét volt és hideg, a pálya meg csúszós az esőtől, félve is vettem be a kanyarokat. Egy idő után az eső elállt, gyorsan ki is mentem a bokszba, hogy átöltözzek, megváljak a nedves gúnyámtól. Rég fáztam annyira, mint akkor, a fogaim vacogtak, tiszta libabőrös volt mindenem. A száraz ruha sem melegített fel, így ha tetszett ha nem, nyeregbe kellett pattanni és visszamenni a pályára, hogy legalább ne fázzak. Ekkora a hátsó fertájam is tiltakozott, de egy pár száz méter után meggyőztem, hogy felejtse el a sztrájkot és működjön még együtt egy keveset.
A gond az volt, hogy ismét egyedül találtam magam a pályán, se előttem se utánam senki, hogy valakikhez esetleg odaszegődjek és együtt szenvedjünk. A következő csapás a szél felerősödése volt (hisz alapjáraton ott mindig van szél). Egyre erősebbé vált és egyre nehezebb volt széllel szemben tekerni. A végére már csak 15 km/h volt a sebességem, a hátszéllel meg 32 fölé nem mentem, inkább rákészültem az újabb fogcsikorgatós szakaszra. Olykor a bringát ki akarta tépni alólam, amikor oldalból simogatott a nem túl gyenge szellőcske.
Pillanatok alatt felszáradt az aszfalt és megszáradt a mezem is. Szóval volt eső, eső és szél kombináció,majd jött a viharos szél, amit egy kis tűző napsütés meg is koronázott. Nem lehet szavakkal leírni, hogy mi ment végbe a pályán, de megemlítek néhány apróságot: hogy a sátrak és a kordonok nem maguktól dőltek fel, illetve a célkapuról is leköltözött a 12/24orabringa felirat, meg anyukám bánatára megszűnt az online közvetítés is.
Már vártam az erősítést, ami nem is annyira fizikális volt, pedig én igazán felajánlottam, hogy menjen helyettem pár kört. Julcsi reggel érkezett, hogy tartsa még bennem a lelket. Az utolsó órákban egyre több időt töltöttem a bokszban, még mindig nem sikerült annyit edzeni, hogy ne terheljem túl a lábaimat és, hogy végig bírják a strapát az egy nap tekerés során. Így végül már csak a szívem vitt előre, hogy még egy kört s még egyet. Az időjárás meg tényleg nem könnyítette meg a dolgomat.
23:46 körül fogtam neki az utolsó körnek, tavaly nagy hajrá volt, befért hasonló idővel még egy kör, de idén tényleg csak a tiszteletkört róttam 18 km/h tempóval. Végül jó érzés volt aznap utoljára átmenni a célkapun és leszállni a bringáról.
Nem nagyon esett szó a helyezésről, mivel tavaly se az volt a lényeg, hogy hányadik vagyok a legtöbbet tekertek közül, hanem az, hogy a 24 óra alatt hány kilométert hagytam magam mögött. Idén "csak" 518 kilométerrel lettem gazdagabb ezen a versenyen. Csupán ennyire futotta az erőmből. Ugyan nincs okom szégyenkezni, mert így is a 11. helyen végeztem, de egy picit csalódott vagyok, hogy nem sikerült több kilométert begyűjtenem - cudar időjárás ide vagy oda.
A ceremónia után - ahol átadták a névre szóló érmet és oklevelet - gyorsan összepakoltunk és igyekeztünk az állomásra, hogy elérjük a következő vonatot. De nem jutottunk az állomásig, mivel Kocsis Árpi mosolyogva várt az út szélén és nem ellenkeztünk, mikor felajánlotta, hogy hazavisz.