Balatonfüred - Maratonman Tavaszi Futam
Életem első maratoni versenye - a lehetetlen nem létezik
Úgy gondolom, hogy ennek az írásnak akkor van értelme, ha őszintén leírok mindent, függetlenül attól, hogy egyes emberek hogyan fognak reagálni az olvasás kezdetén, s megváltozik-e a véleményük az olvasás végére. Maraton, egy csodálatos dolog... Mindenki tudja, mi is az a maraton, még azok is, akik nem sportolnak. Nem is ugrok ennyire vissza az időben, hogy a történelmi mivoltát boncolgassam, csupán egy kis előzménybe nyújtok betekintést, miért is döntöttem úgy, hogy maratonman leszek. Mindig is szerettem futni, nem csak kocogni, hanem futni. A gyeplabda miatt is elengedhetetlen volt számomra a futás, mind a fizikum, az erő-állóképesség és a gyorsaság fejlesztésében. A csapatsport teljesen más, sokkal összetettebb, ott másra is kell figyelned, nem csak saját magadra. Ha hibázol, van esély, hogy a csapattársad kihúz úgymond a slamasztikából; és van egy szint, amikor már annyira megy a játék, hogy fel sem kell nézned a passzoláshoz, mert tudod, érzed a csapattársad. Fantasztikus élmény csapatsportot játszani. De most az egyéni megmérettetésről van szó, ahol nincs senki, ahol csak saját magadra számíthatsz. Ahol, ha hibázol, ha rosszul döntesz, nincs senki, aki segítsen.
A gyeplabda mellett a gimnáziumban már kacsintgattam az egyéni sportágak felé, mint például a futás,a kerékpározás. Két-három futóversenyen részt is vettem, amit szülővárosomban, Székelyudvarhelyen rendeztek. Ezek többnyire meg se közelítették még a félmaratoni távot sem (13-15 km-ről volt szó). A résztvevők számát tekintve sem volt egy túlzottan nagy tömegnek mondható csapat, de lelkesen végig futottuk a távot és egy versenyen sikerült 5.-nek beérkeznem. Gyakorlatilag ezzel a szerény versenytapasztalattal rendelkeztem futás terén.
Amióta Pesten élek, - közel kilenc éve - mindig is szerettem volna részt venni versenyeken, kipróbálni magam; a nagy álom a maraton teljesítése volt. De sajnos mindig akadt valami más, mindig kerültek kifogások. Még tavaly is azt mondtam magamnak, hogy ez még nem fér bele az időmbe a munka és a tanulás mellett, holott már érlelődött bennem a vágy egy futóverseny teljesítésére. Néha kimentem a szigetre, büszkeséggel töltött el, amikor már 3 kört le tudtam futni- gondoltam, ha lefutnám a negyediket, megvolna a félmaraton; azonban erre sosem került sor.
2013-at írunk és egy internetes cikk elindította bennem a lavinát, eldöntöttem, hogy lefutom életem első maratonját. Február eleje volt, amikor is úgy neveztem egy maratonra, hogy azelőtt még a közelében sem jártam egy ekkora táv lefutásának; de már akkor tudtam, hogy meg fogom tudni csinálni. Kevés volt az időm a felkészülésre. Ha tapasztalt futók olvassák, akkor most bizonyára őrültnek tartanak, mert csak ők tudják igazán, hogy mennyi megtett kilométer és mennyi elégett kalória után érdemes maratonra nevezni. Én felrúgtam minden szabályt, és a magam feje után létrehoztam egy tömörített edzéstervet, amit 85%-ig sikerült betartanom. De leszögezném, hogy ezt senkinek nem ajánlom!
A hidegre való tekintettel, eleinte csak teremben, futópadon edzettem. Ott sem volt könnyű, de nem csak szubjektíven éreztem, hogy napról napra jobban bírom, hanem a futópad is objektív mérésekkel bebizonyította ezt. Március elején egy szűk hónap leforgása után reménykedtem, hogy itt a tavasz és élesben is futhatok terepen. Meg is történt az első szabadtéri kocogásom, amibe úgy éreztem, hogy belehalok. Elkövettem azt a hibát, hogy a futószalagon csak 0 dőlésszöggel futottam mindig (így könnyű volt fejlődni). Kint már azért más volt a helyzet, a szintkülönbségek, más talaj, a szél és még sorolhatnám a különböző tényezőket, amikkel nem számoltam. Úgy éreztem, hogy előröl kell kezdenem mindent. Szorított az idő. Igen, utólag magamnak is felteszem a kérdést, hogy miért nem hagytam magamnak elegendő időt felkészülni, kinek akartam bizonyítani. De megtenném újra, és csakis magamért. Nem is vertem nagydobra, hogy mire készülök, csupán édesanyám és 1-2 barátom tudta.
Amatőr futóként ismét elkövettem egy hibát, ami nem más, mint a túledzettség. Le is sérültem, a bal lábfejem felmondta a szolgálatot, oly annyira, hogy még a járás is kellemetlen volt. Csak gratulálni tudtam magamnak, és rettentő dühös voltam. Be kellett látnom, hogy hiába akarom egyből, nem fog működni. Elgondolkodtam, hogy miért nem a félmaratonra neveztem, hisz az is szép táv. Aztán csak megmakacsoltam magam, minden praktikát bevetettem, hogy minél gyorsabban regenerálódjak. De már verseny előtt 2 héttel nem mertem hosszú távot futni, nehogy lesérüljek ismét. A tervezett 40 km így kimaradt az edzéstervből, és csak félmaratont, illetve kevesebbeket futottam már. Az utolsó nagy táv a 36 km volt. Gondoltam, majd csak végig mászom azt a 6 km-t valahogy…
A rajtszám átvételt nem hagytam az utolsó percre, mert anélkül is izgultam. Szombat d.u. leutaztam Füredre és ott töltöttem az éjszakát, hogy másnap friss erővel vágjak neki a távnak. Aznap este elsétáltam körbenézni, milyen terepre számítsak. Ugyan már be volt sötétedve, a szervezők még mindig szorgoskodtak a versenyközpontban. Nem ellenőriztem le a teljes útvonalat, de nyugtáztam, hogy a part mellett nincsenek annyira nagy szintkülönbségek. Így elmentem lefeküdni. Aludtam már mélyebben is, annyira izgatott voltam, hogy az éjjel folyamán többször is megébredtem. Reggel meg jobb lett volna nem tükörbe nézni; nagy, álmos, dagadt szemek, de a frissítő zuhany sokat segített. Reggeli után ismét terepszemlét tartottam a versenyközpontba. A hang technikusok az utolsó beállításokon simítottak, a rajtszámok átvétele folyamatosan zajlott, illetve a pályaépítési utómunkák, valamint a frissítő bázisok felállítása. Valamilyen szinten mindenki készülődött. Visszamentem a szobába és elkezdtem öltözni én is. Izgatottan mentem vissza a helyszínre, ahol a versenyzők már melegítettek, és egyesek még mindig sorba álltak a rajtszámért. Fél órával rajt előtt elkezdtem én is bemelegíteni.
Bemondták, hogy 5 perc van indulásig, bemutatták az iramfutók helyét és idejét. Ekkor még mindig azon töprengtem, hogy válasszak iramfutót vagy fussak a saját tempómban. Gondoltam, hogy ha minden jól menne, akkor egy 4 órás iramfutó szélárnyékába lefutnám a távot, és büszke lennék magamra. Nem, de tényleg nem számított az idő, azt mondtam magamnak, ha teljesítem a távot, akkor megtettem mindent. Tény, hogy szívem legmélyén reménykedtem egy négy órán belüli időeredményben. Itt még nem alakult ki bennem a taktika, gondoltam majd elválik útközben.
Elindultunk, a szurkolók tapsoltak, ujjongtak. Valami csodás érzés kerített hatalmába. Ekkora tömegben, ennyi emberrel, és ennyi ember előtt még nem futottam. Vitt a tömeg magával, az első pár száz méteren mindenki gyakorlatilag egy bolyban volt. Aztán ahogy nőtt a lépések száma, úgy kezdett széthúzni a futó gárda is. Elkezdődtek az előzések, ki-ki igyekezett a saját tempójában futni. Az első ellenőrzési pontig gyakorlatilag egyedül futottam, én is előztem, engem is előztek. Megtörtént az első frissítés. Verseny előtt tudtam már, hogy gondom lesz a vízzel, mert futás közben nem tudok pohárból inni. Ezt megtapasztaltam kétszer is, először orron, arcon és nyakon luccsintottam magam, majd a második frissítésnél félrenyeltem. De térjünk csak vissza a két frissítés közé, amikor is egy hölgy leelőzött, alig gyorsabb tempójával. Ekkor gondoltam egy merészet, hogy beállok mögé, és megpróbálom tartani a tempót, amit ő diktál. Két lehetőségem volt. Ha választok iramfutót és egységes tempóval igyekszem lefutni 4 órán belül, benne van a pakliban, hogy nem fogja bírni a lábam, és a vége fele nem fogom tudni tartani velük az iramot. Így is lefutom, így is szép eredmény lesz, de ennél azért nagyobb elvárást állítottam fel magammal szemben. Én a második opciót választottam, azaz hogy megyek a hölggyel együtt, tudva azt, hogy ezt a tempót nem fogom bírni végig, de talán nyerek annyi időt, ami kompenzálja a lassuló tempómat. Verseny közben használtam egy sportalkalmazást okostelefonon, ami tájékoztatott, hogy éppen hány km-nél járok, milyen i
dőeredménnyel haladok. Nem hittem eleinte a füleimnek, az edzéseket túlszárnyaltam már az első 4-5 km-nél. A második frissítést követően elhatároztam, hogy többet nem próbálkozom futva inni. Így történt, hogy az egyes frissítőknél megálltam, ittam és egy picit sprinteltem, hogy beérjem a hölgyet, akit követtem. Utólag kiderült, hogy ő nyerte meg a női maratont 3.33.04- es idővel – 59-es rajtszámmal Hornyák Zita - gratulálok neki és örülök, hogy fél távig bírtam vele együtt futni 1.43-as időt. Ugyanis az egyik frissítésem túl hosszúra nyúlt, így már nem értem utol Zitát. Ekkor éreztem, hogy kezdek lassulni, a telefon alkalmazás is tanúsította. Igyekeztem tartani egy bizonyos tempót ami még elviselhető számomra, 30 km környékéig ment is. Ekkor már minden utolért, fájtak a lábujjaim, szúrt a combom, alig kaptam levegőt és porzott a szám a szárasságtól függetlenül attól, hogy minden egyes állomáson, - ami nem volt távol egymástól- frissítettem. De a frissítések alkalmával egyre nehezebb volt újra elindulni. Az órámra néztem és csak az járt a fejembe, hogy meglesz ez 4 órán belül, meg kell, hogy csináljam, nem adhatom fel. Az állomásokon szurkoltak, bíztattak, nagyon nagy pluszt adott lelkileg, amit igyekeztem átkonvertálni fizikálisan, és csak egyik lábamat a másik után tenni. Hiába fáj, hiába szúr, akkor is megcsinálom! Igyekeztem kikapcsolni az agyam és nem arra koncentrálni, hogy még hány km van hátra, hanem csak futni és futni. Elhaladtam a cél mellett, már csak egy forduló volt hátra, mégis ez az utolsó szakasz egy örökkévalóságnak tűnt, mintha futnék, de nem haladok. Az utolsó frissítő állomáson hatalmas hangulat fogadott, senki nem ismert, mégis szurkolt nekem, mégis bíztattak, hogy most már megvan ez. Nekiindultam tehát az utolsó km-nek is, amikor is láttam szemből érkezni 124-es rajtszámmal Korompay-Túróczi Rékát iszonyatos tempóval. Egyszer hátratekintettem, és a köztünk levő távolság csak csökkent. Ez akkora erőt adott nekem, hogy én is hajrázzak egy nagyot az utolsó pár száz méteren. Elkezdtem iramosabban futni. Úgy éreztem, hogy a lábaim nem engedelmeskednek nekem, de én akkor is csak emeltem a tempón, amikor is a célegyenesbe értem. Láttam a felállított kaput, ekkor már felfele tartottam a pokolból, egyenesen a menybe. Tudtam, hogy pár lépés és megcsináltam. El sem hiszem, megvan életem első maratonja, nem is néztem az időt, már tényleg nem számított, hogy mennyi idő alatt érek be. A cél előtt még nyújtották a poharakat a kedves frissítő lányok, de én büszkén bólogattam, hogy nekem már nincs szükségem, mert 10 m és bent vagyok a célba. Sikerült! Átléptem a célt 3.41.19 -es nettó idővel és ezzel a határaimat is. Felemelő érzés volt hallani a nevem, ahogy gratuláltak. Pár másodperc elteltével, nettó 33 mp múlva beért Réka is, ő lett a 3-ik helyezett a nők közül. Gratuláltunk egymásnak, és büszkék voltunk teljesítményünkre...
Igyekeztem szavakba önteni ezt a csodálatos élményt, de úgy gondolom, hogy ezt csak igazán az tudja értékelni, aki futott már maratont, aki ugyanezt, illetve hasonlókat élt meg. Most már én is csatlakoztam a maratonisták közé; és ugyan ez volt az első, de lesz még folytatás, találkozunk a fáklyás futamon!
Zárásként, szeretném megköszönni a szervezőknek ezt a profi rendezvényt. Örülök, hogy életem első maratonját a Maratonman első futamán teljesítettem. Ti a jó időről is gondoskodtatok, de ezen felül mindent megtettetek, hogy a futók teljesítsék a választott távot, illetve a velük érkezők se unatkozzanak ez idő alatt. A frissítő állomások közel voltak egymáshoz bőséges választékkal, a célba érkezés után az átmozgató masszázs életmentő volt és az elvesztett kalóriák pótlására a gulyás meg mennyei. Köszönöm!