Balatonfüred - Maratonman Fáklyás Futam

Maratonman Reloaded

    Úgy gondolom, hogy mindenki ismeri és átélte már azt a lelkiállapotot, amikor vizsga előtt áll: tudja, hogy készült rá, hogy mindent megtett és mégis azt érzi, hogy nem tud semmit, ott van az a kis gombóc a hasában. Verseny előtti 1-2 napban pontosan ilyen érzés kerített hatalmába;  tudtam, hogy az első hosszú táv óta sokat fejlődtem, formában vagyok és még a futó stílusomon is sikerült csiszolnom valamennyit, mégis a bizonytalanság jellemezte a közérzetemet. A verseny napján viszont ez megváltozott, már nagyon vártam, hogy ismét rajthoz állhassak. Csak az járt a fejembe, hogy ma egyéni csúcsot fogok futni, hisz minden adott hozzá: felkészült vagyok, pihenten állok majd a rajthoz, az első maratonon elkövetett hibákból is okultam.

    Megérkeztem a versenyközpontban és valahogy olyan érzésem volt, mintha fejetlenség lenne, hogy a szervezésben  csúsztak hibák vagy csak a szervezők is emberek és már  fáradtak. Ez a bizonytalanság az egész rendezvényre jellemző volt. Ugyan a gondolat remek volt, hogy az ironman betétprogramjaként lett megrendezve a maratonman, viszont a kivitelezésen van mit még csiszolni. Úgy gondolom, hogy ez sok volt a szervezőknek és nem tudtak összpontosítani minden esetlegesen felmerülő problémára. Kiderült az is utólag, hogy a kerékpárosok a nyílt forgalomba kellett úgy tekerniük, hogy még bizonytalanok voltak az irányban is. Nekem szintén 15 percembe telt, amíg megtudtam, hogy honnan rajtolunk, mivel ez sem volt egyértelmű, illetve  amíg nem mentem végig egyszer a pályán, addig számomra  is kétséges volt az útvonal.

    Sokkal kevesebben voltunk, mint első alkalommal, főleg akik a maratoni távot választották; részben az aznap megrendezett Kékes Csúcsfutás miatt, részben meg nyilván aki tehette az ironman-t teljesítette. Elhangzott a dudaszó és elindult a rajt. A pálya keskenysége miatt csak 6-8 fős csoportokban engedtek át a rajtvonalon, ez nem befolyásolta az időt, mivel csak a nettó idő számított. Este 7 órakor, a rajt pillanatában még 32 fokos meleg volt, ami nem túlságosan kedvezett a szervezetemnek. Ez a kánikula pár napja tört csupán be, azelőtt az edzéseket 20 fok alatt végeztem nagyon jó pulzus mellett (145-160 között).  Az első pár km után a megszokott tempó mellett a pulzusom az egekben volt, 180-184 között ingadozott. De ekkor még nem éreztem azt, hogy ebből később baj lehet, úgy gondoltam, hogy lemegy majd a nap és vele párhuzamosan a szervezetem is megnyugszik.

    Egy kör után (4,2 km köröket kellett róni)  ismerős pink szettben futó hölgy került elém, Réka volt az, a tőle megszokott határozottságával és lendületével haladt előttem. Beértem és üdvözöltük egymást, egy tempóval futottunk egymás mellett egy darabig, majd a frissítő állomásnál picit lemaradt, de a nyomomban volt. Mindkettőnknek 16-17 km tájékán kezdődtek a problémái: belassultunk egy picit, Réka a sarkait fájlalta, nekem meg simán kezdtek elfogyni a tartalékaim, már 5 perc/km köröket futottam. Egy ideig még együtt voltunk, de Réka szemmel láthatóan szenvedett és kiált a pálya szélére, én igyekeztem tartani az 5:10 körüli időt. Egy fordító után ismét feltűnt szemből a pálya másik oldalán a pink ruha költemény, hiába sérült meg Réka, nem adta fel, befejezte a versenyt, félmaratont futott és még így is, hogy ki kellett állnia, a nők közül másodiknak ért a célba. Aznapra nekem is elég lett volna a félmaraton, akkor 1:42-nél jártam időben és még a másik fele hátra volt. A 27-28 km-ig ment az 5:10 körüli időket tartani, de ismét következett egy lassuló hullám és a 32. km már 5:30 alatt futottam. Ekkora már lenyugodott a nap is, a szervezetem kevésbé. Meseszerűen világítottak a fáklyák a pálya egyes szakaszain, a versenyközponttól távolabb eső szakaszain meg generátorról oldották meg a világítást. Murphy törvénye szerint "ami elromolhat, az el is romlik", a két generátor felmondta a szolgálatot és kb. 1 órát futottam a pálya ezen szakaszán vak sötétben. Igyekeztem mindig jobbra tartani, nehogy ütközzek a szembe jövő versenyzőkkel, de kihívásnak számított, mivel ha szemből jött autó (a futópálya a főúttal párhuzamos kerékpár úton volt kialakítva) annyira vakító fénnyel közlekedett, hogy a kezem a szemem elé kellett tennem, ha éppen nem járt arra jármű, akkor a korom sötét nehezítette a tájékozódást. Nem csak a sötét, az idegtépő 4,2 km-es körök nehezítették meg a dolgomat, a bal comb hajlítómban egy ín kezdett fájni. Ilyet előtte nem éreztem, csak feltételezem, hogy ín lehetett, mert végig hosszan egy keskeny sávban hasított bele a fájdalom a lábamba és csak arra tudtam gondolni, le ne sérüljek, nehogy a vége szakadás vagy nyúlás legyen, bevallom elkezdtem félni a dologtól. Már csak egy kör, már csak 4,2 km, bírjam ezt valahogy ki. Már nem érdekelt az idő, hogy nincs meg 3:30 alatt, már az se érdekelt, ha nem lesz meg az első maratoni időm se, csak egy dolog lebegett előttem, hogy most már ha törik, ha szakad végig csináljam. Már csak 2 km, de iszonyatosan beálltak a derék tájéki izmaim, a gerincfeszítő izmok és iszonyatos hányingerem lett, meg kellett állnom egy kis időre. Lenyújtottam és igyekeztem magamhoz térni, hogy ezt a keveset lekocogjam. Ez a km lett időben a leghosszabb, 5:55-t mért az endomondo, a gps alapú mobilalkalmazásom. Már hallottam a versenyközpontban a zenét, előttem voltak a fények, most már megcsináltam, ekkor néztem az órámra és láttam, hogy egyéni csúcsom megvan. Befordultam az utolsó chippes kontrolnál, rápillantottam a kijelzőre, láttam a rajtszámom, nevem, időmet és a körök számát, hogy megvan a 10 köröm és futhatok át a célkapun. Se előttem, se utánam nem volt senki, a szpíker üdvözölt, bemondta a nevem, időmet, hogy mit teljesítettem és honnan érkeztem. Taps fogadott és már a fájdalom mellett elégedettséget éreztem. Egy kis idő elteltével, amikor magamhoz tértem, picit bosszús voltam, hogy ha talán más taktikát választok, akkor nem csak egyéni csúcsot futok, de a 3:30 alatt is meglett volna. De így utólag elmondhatom, hogy választhattam volna bármit: ott és akkor, az adott körülmények mellett ennyire futotta, amire bevallom, hogy büszke vagyok, mivel nem olyan rossz eredmény a 3:36:15 -s idő.

    Nyakamba került a második maratoni érmem, illetve átvettem a futó atlétát is, viszont a chip leadásakor szembesültem a ténnyel, hogy már nem kapok oklevelet, mivel sok helyszíni nevező volt, amire nem számított a szervezőség, így a kisebb távok befutói már elvitték az összeset. A kiírás szerint csak 10-ig adtak gulyást, ugyan még volt belőle, de hideg volt már, így azt kihagytam. A 10 perces átmozgató masszázs viszont szuper volt, mint legelőször, annak ellenére, hogy a masszőrök egész nap dolgoztak. Megvártam még a tombola sorsolást, majd tettem egy kis sétát a parton és utána visszatértem a szállásra.

    Leszámítva az apróbb bakikat, - ami utólag már nem is annyira zavaró - jó hangulatban telt el a versenysorozat ezen állomása is. Mivel utólag kaptam meg az oklevelemet, Mukitól, a főszervezőtől  még bezsebelhettem egy külön gratulációt, amit az oklevelem hátoldalára írt.           A harmadik Maratonman-en igyekszem ismét újabb egyéni csúcsot, az álom 3:30-at futni.